11.fejezet

Újra elnézést, hogy ennyit kellett várni, de siettem:) remélem tetszik,és várom a komikat:P csóknektek(L)

Gondolataim kuszasága ennek a mondatnak a hallatán hirtelen kitisztultak, és egyszerre minden értelmet nyert. Szólni akartam, de Alyssa megelőzött.

- Sohasem voltál szerelmes Rogerbe, minden az ő műve volt, az is, hogy utána szenvedtél. Csak azért tette mindezt, hogy, még ha kiderül minden, akkor se fordulj ellene.

- És én belesétáltam a csapdájába – mondtam elkeseredetten, előbbi jókedvemet mintha elfújták volna.

- Mindnyájan belesétáltunk, Alice, ne hibáztasd magad, Roger ott támadott meg, ahol még a legerősebb emberek is könnyen sebezhetőek, az érzéseiddel játszott, szó szerint – mondta apa, miközben odalépett hozzám és átölelt.

Éreztem Alexis simogatását a hátamon, és ezzel egy kicsit visszanyertem az előbbi derűs állapotomat. Roger személye már kicsit sem hozott lázba, s most már el sem tudtam képzelni, hogyan is érezhettem, hogy szeretem. Azt tudtam csak, most mit érzek, és az nem volt más, mint düh és gyűlölet. Bosszút akartam állni rajtuk, nem csak miattam, hanem a sok ártatlanért Greenwoodban és még ki tudja hol. Tudtam, hogy nem vagyok ezzel egyedül, mert a többiek már napok óta emlegették a harcot, azt a bizonyos harcot, amit meg kell vívnunk. Rá sem kellett kérdeznem, mert apa, mintha olvasna a gondolataimban, amire tudtam, hogy képes, de azt mondta nekem egyszer, hogy tiszteletből ezt sosem teszi meg, szóval mintha tudná, mire gondolok, elkezdett beszélni.

- Azt hiszem tudnod kell még valamit Alice – kezdte kicsit vontatottan -, annak idején, nem sokkal azután, hogy te megszülettél, már találkoztunk Aaronnel, de akkor ő még teljesen máshogy nézett ki, és egyedül volt. Akkor még én sem ismertem Alexiséket – nézett a többiekre -, s fogalmam sem volt, hogy bármiféle ősi rokonságban állhatok Aaronnel. De a sors keresztezte útjainkat, mert én éppen egy boszorkányt védtem, akit ő meg akart ölni, és így szembe kerültünk egymással. Csapdába kerültem, mert kiderült, hogy a boszorkány is az ő oldalán áll, de nem öltek meg, hanem kaptam egy ajánlatot. Azt mondta, hogy nem esik bajom, ha mellé állok. Azt mondtam inkább a halál… - apa szemében megcsillant egy könnycsepp, s éreztem, hogy most jött el az idő, hogy közbevágjak.

- Apa! Tudom! Elmondta… - öt döbbent szempár fordult felém, de én csak apáméra koncentráltam, s mélyen belenéztem – elmondta, hogy ő ölte meg anyát – fejeztem be a mondatot, s próbáltam visszafojtani a feltörő könnyeket, hogy erős maradjak. Alexis ujjai hirtelen az enyémbe fonódtak, majd óvatosan, de határozottan megszorították remegő kezemet. – Bosszút akarok állni, harcolni akarok – mondtam, mire apa büszkeséggel ragyogó szemeivel találtam szemben magam. – Mondjatok el mindent, amit tudnom kell.

- Emlékszel mit meséltem az őseinkről? – kérdezte Alexis, megnyugtató hangjával betöltve egész elmémet.

- Igen – válaszoltam határozottan, s reméltem, hogy hangomon nem hallatszik a remegés.

- De azt még nem tudod, hogy miért pont téged akarnak a Kárhozottak, s miért annyira fontos, hogy te az ő oldalukon állj – vette át a szót Apple a testvérétől.

- Az öcskös már elmesélte – kezdte mosolyogva Andy -, hogy Githa a ti ősötök, és hogy az ő ereje a lélek volt, de azt nem említette, hogy ő volt a legidősebb az öt testvér közül, így ő kapta a leghatalmasabb erőt, és minden idők leghatalmasabb boszorkánya lett, idáig. Sok mindent tudott ő, a legegyszerűbb varázslatoktól kezdve a gyilkos átokig mindent, bár megjegyzem ezt sosem használta. Githának volt még néhány képessége, amit viszont előszeretettel alkalmazott, például képes volt az elméjével tárgyakat mozgatni – kacsintott rám Andy. Tiszta sor, nyilván tőle örököltem. De még mindig nem értettem, miért vagyok olyan különleges az ellenségeim számára.

- Valamint látta a jövőt és a múltat – folytatta Alyssa kellemesen lágy hangon -, és tudott gyógyítani – fejezte be, mire mindenki engem nézett mosolyogva.

- Érted már? – kérdezte apa, s kék szemeivel mélyen az enyémekbe nézett.

- Nem, őszintén szólva nem – mondtam, mire Alexis édesen felnevetett mellőlem, kicsit közelebb húzódott, majd magyarázni kezdett, egy percre sem engedve el a kezemet.

- Githa pontosan olyan volt, mint te, ugyanazokat az erőket kaptad, amiket ő egykor, és ugyanolyan hatalmas boszorkány vagy, mint ő volt, sőt hatalmasabb – szavai hatására még nagyobb kuszaság keletkezett fejemben, mire én sűrű fejrázásba kezdtem.

- Nem, nem, ez nem lehet – magyaráztam a többiek felé fordulva, hisz meggyőződésem volt, hogy tévednek –, én nem tudok gyógyítani – mondtam, mire mindenki elmosolyodott.

- Emlékszel, amikor nem rég megsérült a bokád? – kérdezte apa, mire bólogatni kezdtem.

- Hány napig tartott a fájdalom? – Andy vigyorgása ráébresztett az igazságra. Talán aznap este még fájt, vagy másnap reggel, de tényleg hamar elmúlt.

Alyssa látva értetlenségemet felnevetett, majd könnyedén ezt mondta:

- Meggyógyítottad saját magad. Érted már?

- Mi? Ez nem lehetséges…

- Mondj valamit, ami a mi világunkban lehetetlen! – mosolygott Alexis, és ebben a pillanatban úgy éreztem mintha a szívem ritmikus dobbanásaiból kimaradna egy-egy.

- Próbáld ki! – vigyorgott Andy továbbra is, és látva, hogy meg sem mozdulok elindult a konyha felé, és fél perc múlva már egy késsel tért vissza.

Először megijedtem, de amikor láttam, hogy apa biztatóan rám mosolyog, kíváncsiság szállt meg, és belementem a kis játékba. Már nyújtottam is a kezem, hogy Andy megvágja, de ekkor hirtelen saját kezébe szúrta, ahonnan azonnal folyni kezdett a sötétvörös vére. Csak bámultam, és mozdulni sem tudtam, de Andy szavai magamhoz térítettek.

- Sietnél Alice? – kérdezte nevetve, vérző balját felém tartva.

Az agyamnak fogalma sem volt róla, hogy mit kellene csinálni, de az ösztöneim vezettek. Felálltam és odaléptem Andyhez, mire ő nagy megkönnyebbülést színlelve kezembe adta övét. Nem tudtam, hogyan fog működni, egyszerűen csak bíztam az erőmben, ami ezúttal sem hagyott cserben. Óvatosan Andy vérző balja fölé tartottam jobb kezemet, ami mintha önálló életre kelt volna, gyenge fényt és melegséget kezdett sugározni. Láttam, ahogy lassan eltűnik a vér és a seb nyomtalanul összeforr.

Láttam, de nem fogtam fel. Ez valóban lehetséges lenne? Bár igaza volt Alexisnek, a mi világunkban semmi sem lehetetlen…

Elégedett mosoly ült ki arcomra, s ahogy láttam a többiekére is.

- Akkor beszéljünk most a harcról – mondtam, majd visszaültem Alexis mellé, és hagytam, hogy átöleljen.

- Van még időnk, csak ősszel kell indulnunk – hallottam egy kedves hangot mellőlem.

- A látomásom, akkor erről szólt? – kérdeztem mindenkitől, utalva egy nem régi víziómra, ami egy ismeretlen őszi tájon játszódott, ahol hatan tartottunk egy elhagyatott ház felé.

- Igen – adta meg a választ apa, és magyarázat kép hozzá tette – Az a ház az őseinké volt, ott születtek mindannyian, s ennek a háznak még mindig megvan a különleges varázsereje. Nem tudtuk, hogy hol fogunk összecsapni, de amikor mondtad, hogy mit láttál, rájöttünk.

- És… és ez mit jelent? Meg fogjuk ölni őket? – bár már nem aggódtam Roger miatt, azért a gyilkolás nagyon távol állt tőlem.

- Reméljük, hogy erre nem kerül sor, megpróbáljuk használni az egyszer már bevált varázslatot – mondta Apple.

Kissé megnyugodva álltam fel és indultam a szobám felé. Alexis a lépcső tetején ért utol, és amikor mellém ért átkarolta a derekamat.

- Szép volt – kacsintott rám, utalva az előbbi esetre Andyvel.

- Kösz – mondtam, majd én is átkaroltam, s így mentünk tovább a szobám felé.

Útközben elgondolkoztam azon, hogy vajon miért érzem ilyen jól magam Alexis társaságában, de egyszerű választ nem találtam rá. Megmagyarázhatatlanul különös bizsergés futott végig a hátamon, amikor átkarolt, és boldogság áradt szét bennem, amikor rám nézett vagy rám mosolygott. Emlékeztem még, milyen volt mindez Rogerrel, és most éreztem csak igazán a különbséget, mert tudtam, hogy ez belülről jön. Minden percemet vele akartam tölteni és vágytam rá, hogy újra úgy öleljen át, mint tegnap.

Néma csendben sétáltunk, csak a szívverésemet és a kusza gondolataimat hallottam, és észre sem vettem, hogy már az ő szobájában állunk. Zavaromban a padlót bámultam, de ahogy megéreztem Alexis derekamra fonódó karját, felnéztem a gesztenyebarna szemeibe és elvesztem bennük. Láttam, ahogy ragyognak a boldogságtól, és ettől csak még jobban remegtem. Már a másik karja is körém fonódott mire én átkaroltam a nyakát, ezzel is közelebb kerülve hozzá. Kellemes illata bódított, de kényszerítettem magam, hogy ne szálljak el a boldogságtól. Szemei továbbra is rabként fogva tartottak, de megszakítottam a hosszú pillanatot és hozzá bújtam, fejemet vállára téve. Tudtam, hogy egyszer vége lesz ennek a pillanatnak is, de én szerettem volna, ha minél tovább tart.

Amikor már alábbhagyott lábaim remegése, úgy gondoltam újra képes vagyok a szemébe nézni, anélkül, hogy megfeledkeznék még a saját nevemről is. Ahogy odafordultam, ő még mindig mosolygott és egy puszit nyomott az arcomra. Ott, azon a kis részen bőröm azonnal bizseregni kezdett, és testemet átjárta a forróság és a mérhetetlen vágy. Érzések kavarogtak bennem, és fogalmam sem volt, hogy melyiknek higgyek. Nem tudtam eldönteni mit érzek, csak egyetlen dologban voltam biztos: akármilyen erős volt Roger, ez mindennél jobb. Életem egyik legszebb pillanatát éltem ezekben a percekben, és ami a legjobb volt, hogy tudtam, ez őszinte és mágiamentes.

Éreztem, ahogy egyre szorosabban ölel, és ahogy egyre közelebb kerül az arca. Szemeimet lehunytam, és élveztem, ahogy az érzés egyre nagyobb tért hódít meg elmémből, és a szívemet teljesen rabul ejti.