7.fejezet

Lehet, hogy ezért a fejezetért utálni fogtok, de muszáj volt most már felfednem ezt a titkot is. Remélem azért valakinek tetszik:) várom a komikat:) csók(L)

Egyszer, még kiskoromban volt egy szörnyű álmom. A mai napig emlékszem rá, és beleborzongok, ha csak eszembe jut. Azt álmodtam, hogy apa megölte anyát. Azon az éjjelen sírva ébredtem, és amikor apa bejött a szobámba megnyugtatni, üvöltve löktem el magamtól, bár szegény csak jót akart. Rettenetesen felkavart akkor, mert előtte nem sokkal veszítettem el az édesanyámat egy autóbalesetben. Öt éves voltam.

Már nagyon rég nem éreztem azt, amit akkor azon az éjszakán, de most újra hatalmába kerített a kínzó érzés a látomásom után. Az eszem óriási harcot vívott a szívemmel, és bár én is alig akartam elhinni, de tudtam, hogy igaz, amit láttam.

Roger. Az én Rogerem. Az a Roger, akit szerettem, aki szeretett, akivel akár az egész életemet is leéltem volna.

Sok minden most állt össze a fejemben, de figyelembe se vettem ezeket a dolgokat, inkább csak arra koncentráltam, hogy ne essek össze. Azonnal a mobilom után nyúltam, és kimentem a mosdóba. Legalábbis Rogernek ezt mondtam. De helyette lerohantam a lépcsőn, közben már tárcsáztam is Alyssát.

- Azonnal… azonnal ide kell jönnöd értem. Alyssa siess. Nem tudom pontosan, hol vagyok, de a városházától nem messze, a Church Streeten valahol. Siess kérlek, nagy baj van! – egy szuszra daráltam el neki mindent, amire csak egy rémült „Rendben” volt a válasza.

Egy perc múlva megláttam Alyssát egy közeli bokor mellett, és azonnal odarohantam hozzá.

A sírástól nem láttam, és Alyssa pont ezért nem is kérdezett semmit, csak átölelt és előre felé vezetett. Fogalmam sem volt, hogy merre megyünk, de gondoltam, hogy valami nyugis helyre, ahol nem láthat meg senki teleportálás közben.

Összeszorítottam a szemeim, mert nem akartam látni semmit, még azt a gyönyörű fényt sem, de mégis éreztem minden porcikámban a ragyogást. Magával ragadó, és némiképp megnyugtató érzés volt, ám amikor már ott álltunk a többiek előtt Alyssáék házában, újra rám tört a zokogás.

Apa rohant oda elsőként:

- Mi történt kicsim? Bántott? Szakítottatok? Alice, kérlek, beszélj… - apa hangja annyira kétségbeesett volt, hogy szinte megsajnáltam, és miatta megpróbáltam egy kicsit megnyugodni.

- Apa… ők azok. Az apja Aaron. A mester. Roger pedig a hetedik tag – ezeket a szavakat képtelen voltam szomorúan kiejteni, sokkal inkább gyűlölettel és megvetéssel.

- Aaron? Roger? A Kárhozottak tagjai? – apa olyan lassan ejtette ki a szavakat, hogy volt időm mindegyik után megborzongni. Kárhozottak… ahogy meghallottam, a hideg még jobban rázni kezdett.

Láttam a megdöbbenést mindenki arcán, legfőképp apáén, hisz ő szerette Rogert, és nagyon örült a boldogságunknak. Alyssa és a testvérei pedig őszinte sajnálattal néztek rám, ami annyira felbosszantott, hogy inkább felrohantam a lépcsőn és bevágtam magam mögött Alyssa szobájának ajtaját.

Nem akartam ezt az egészet, nem akartam harcolni senki ellen, főleg nem Roger ellen, vissza akartam kapni a régi életemet, és újra boldog akartam lenni.

Nem akartam boszorkány lenni…

Halk kopogtatásra lettem figyelmes, és amikor felültem megláttam Andy fejét az ajtóban.

- Bejöhetek? – kérdezte halkan, valamiféle mosollyal az arcán.

- Persze, nyugodtan – mondtam komoran.

- Alice, kérlek, próbálj megnyugodni. Tudom, hogy mennyire nagyon nehéz, de hidd el idővel könnyebb lesz. Te is pontosan tudod, hogy mit tettek, és tudom, hogy szereted, de meg kell értened, amit tenni fogunk. Egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy újra megöljenek valakit – a fülem hallotta Andy szavait, de az eszem már nem fogta fel, csak néhány szó ért el a tudatomig.

Úgy éreztem álmodom, vagy nem is, inkább lebegek. Nem éreztem semmit, nem éreztem pokoli fájdalmat, nem éreztem szomorúságot, vagy dühöt, sem kétségbe esést. Egyszerűen csak voltam, és nem értettem miért létezem. Nem akartam csinálni semmit, csak feküdni és a plafont bámulni. Folytak a könnyeim, de már nem fáradtam azzal, hogy letöröljem őket, hagytam had menjenek szabad útjukon, úgyis lesz még rengeteg belőlük.

Órákig feküdhettem így, az álom és az ébrenlét határán, de nem láttam értelmét felkelni, úgyhogy amíg Alexis be nem jött meg sem mozdultam.

Rápillantottam, és amit az arcán láttam megdöbbentett, mert az nem sajnálat volt, hanem szomorúság. Kérdés nélkül leült mellém, megfogta a kezemet és mesélni kezdett.

- Amikor én először hallottam ezt a történetet, azt hittem csak egy legenda, és nem is figyeltem rá különösképpen, de azért mégis emlékszem. Nekem anya mesélte, akkor, amikor még nagyon kicsi voltam. Talán négy éves lehettem. Azóta rengetegszer hallottam már, és most már tudom, hogy minden egyes szó igaz – miközben mesélt, láttam, hogy lélekben nem itt jár, a szemei homályosan meredtek valahova a távoli múltba – Évszázadokkal ezelőtt kezdődött minden. Angliában élt öt testvér. Két fiú, Payton és Cada, és három lány, Githa, Theode és Helewis. Hatalmasak voltak, hatalmasabbak, mint azt bárki el tudná képzelni. Olyan erejük volt, amiről rajtuk kívül senki nem tudott, és csak is jó célokra használták. Mentettek embereket, segítettek a rászorulókon, és mindenkin, akinek szüksége volt rá. Évekig ment ez így, de egyszer összevesztek valamin. Találkoztak egy lánnyal, aki terhes volt, és gyilkos is. Megölte a saját férjét, mert az meg akarta támadni őt. A testvérek közül ketten, Githa és Payton, meg akarták védeni a lányt és segíteni neki, ám a többiek egyenesen a király kezére adták volna. A testvérek annyira összevesztek, hogy onnantól kezdve már nem is beszélt egymással a két fél. A lányt végül elfogták a három testvérnek köszönhetően, és megölték, még mielőtt szülhetett volna. Githa és Payton nem akartak háborúzni, de soha többé nem kívánták látni kegyetlen testvéreiket ezért Európába költöztek. Onnantól kezdve soha többet nem hallottak egymásról, kivéve haláluk napján, amikor is Theode, Helewis és Cada megkeresték őket, immár a fekete mágia leghűségesebb követőiként, és azt akarták, hogy újra álljanak össze, és uralják a világot. A két jó testvér ebbe nem ment bele, és ezért az életükkel fizettek. Évekkel később a maradék három testvér is meghalt. – Alexis teljes beleéléssel mesélte, ezt a számomra még hihetetlen történetet.

- Mi történt azután? Mert gyanítom, még nem ért véget – próbáltam mosolyogni, ami Alexisnek köszönhetően most már sokkal jobban ment.

- A történetük onnantól kezdve a mi történetünk lett – mondta, most már ő is mosolyogva.

- Hogyan? – kérdeztem, mert egy szót sem értettem.

- Githa a ti ősötök. Payton pedig a mienk. Érted már? Az öt testvér, úgy, mint az öt erő, és az öt család. A tietek, a mienk…

- Rogeréké, és a többieké – fejeztem be Alexis gondolatát, mert végre megértettem, mit akart mondani.

- Pontosan – nézett rám elismerően, majd folytatta – Helewis, Roger és Aaron őse. Theode, Sylasé és Aloysiusé, Cada pedig Zairaé, Miracleé és Sheenaé.

- Tehát végső soron egy családból származok Rogerrel – mondtam egy keserű mosoly kíséretében.

- Igen. Csak ebben a történetben mi vagyunk a jók – Alexis elengedte a kezemet, felállt és az ajtó felé indult.

- Alexis… a mi ősünk melyik erőt birtokolta? Azt mondtad az öt erő… - kezdtem, mire ő visszafordult.

- A tietek a lélek. A mienk a levegő – mosolygott.

- Tehát az övéké a tűz, a víz és a föld – mondtam inkább magamnak, magyarázat kép.

- Igen, de azt nem tudjuk, hogy melyik kié, mert azt is még csak most tudtuk meg, hogy ki az a két ember, aki még a Kárhozottakhoz tartozik – Alexis direkt nem mondta ki Roger nevét, amiért én hálás pillantást küldtem felé – Most már hagylak aludni Alice, pihend ki magad, és hidd el, holnap mindent másképp fogsz látni.

Becsukta az ajtót, ezzel rám szabadítva a sötétséget és a magányt. Újra elkezdtek folyni a könnyeim, és bár egy kicsit elgondolkoztatott az a történet amit Alexis mesélt, de néhány perc múlva újra Roger járt a fejemben. Annyira szerettem és annyira vágytam rá, hogy most is velem legyen, hogy átöleljen és megcsókoljon. Tudtam, hogy mit tettek, és, hogy végig tudott mindenről, arról is, amit az apja tett ellenem, és végig ezt titkolta, és hazudozott nekem, de akkor sem tudtam gyűlölni. Képtelen voltam rá, mert fél napja még az életemet adtam volna érte, annyira biztos voltam benne, hogy az ő titka is jó célt szolgál és valóban meg akar óvni…

És ha tévedtem? Ha ő mégis jó, és rosszul ítélem meg… Lehet, hogy mi tévedünk, és ő szembe fog szállni az apjával, csak, hogy engem megvédjen…

Újra magam előtt láttam a képet, ami Roger szobájában villant be, és akkor már tudtam, hogy csak reménykedem, amikor arra gondolok, Roger talán jó…

Ő egy gyilkos – emlékeztettem magam, és erősen koncentráltam a látomásomra. Roger állt ott, kezében egy tőrrel, amit éppen apa szívébe szúr…

Undorodni akartam tőle, gyűlölni akartam, azért amit tettek a többiekkel, és azért amiért átvert engem, és elhitette velem, hogy szeret. Vagy talán tényleg szeret… és tévedés volt az a látomás… Hiszen még meg sem történt… Hogy ítélhetek el valakit olyanért, amit még meg sem tett?

Próbáltam elhessegetni ezeket a gondolatokat, de a szívem annyira hevesen vert, és annyira, de annyira szerelmes voltam, hogy bármi őrültségre képes voltam.

Már éjfél is elmúlt, amikor kikászálódtam az ágyból és elindultam az ajtó felé. Továbbra is zokogtam, de próbáltam halkan közlekedni, nehogy bárki is felébredjen. Leértem a nappaliba, ami persze üres volt, hisz mindenki elment már aludni. Kiléptem az ajtón, és a hűvös szél megcsapta az arcomat. Könnyeim alatt égett a bőröm, de nem érdekelt, csak menni akartam, menni és menni előre. Régen sírtam már ennyire, utoljára talán anya halálakor…

A gondolatra csak még jobban zokogtam, és már a kapuban meg kellett állnom, hogy újra levegőhöz jussak, de ez sem segített, mert a könnyek csak folytak és folytak, előttem pedig egyre jobban elhomályosult a világ.

Ezután csak annyit éreztem, hogy két erős kar magához ölel, és egyik kezével a könnyeimet törli, a másikkal pedig a hátamat simogatja, majd egy perc elteltével elindultunk, de nekem fogalmam sem volt, hogy merre…