4.fejezet

Ahogy kinéztem az ablakon láttam közeledni Alyssa alakját a napsütésben. Már hatévesen is gyönyörű volt, akkor, amikor megismertem, és ez a tény azóta sem változott. Vállig érő barna haja, és barnás zöld szeme mindig is csodálatra késztetett. Én is szerettem volna fénylő, hullámos barna hajat, de nekem sötétszőke volt, aminek sem fénye, sem semmi értelme nem volt, úgyhogy már egy ideje világosszőkére festetem. Régebben mindig úgy gondoltam, hogy Alyssa szebb nálam, de mostanára megbékéltem a külsőmmel, és ha nem is gyönyörűnek, de legalább helyesnek találom magam.

Ahogy felért a lépcsőre kopogott egyet majd benyitott, szokásához híven. Mióta az eszemet tudom, úgy viselkedünk egymásnál, mintha otthon lennénk, és szerintem ez így tökéletes.

- Szia! – köszönt vidáman, ahogy meglátott a karosszékben gubbasztani. – Baj van? –a hangja hirtelen aggódó lett és lehervadt arcáról a mosoly.

- Csak a bokám fáj. Tegnap meghúzódott. – adtam meg a rövid választ. Nem akartam mogorva lenni, de utáltam, hogy van egy titkuk, apámnak, neki és a testvéreinek, amit nem mondanak el nekem. Apámban is csalódtam, de az, hogy Alyssa sem volt őszinte, nem csak szomorúvá tett, de dühössé is.

- Rendben Alyssa, hallgatlak! Nem fogom elviselni, hogy titkolóztok előttem. – a szavaim idegesen csengtek, és Alyssa láthatóan meglepődött ezen a hangnemen.

- Milyen titok? Alice, nem értem miről beszélsz… - kezdte a mondandóját, de amikor rápillantottam, abbahagyta, hisz tudta, hogy esélye sincs hazudni nekem. – Apádnak kell elmondania… én… én nem hiszem, hogy nekem szabadna… - Alyssa szavai őszinték voltak. Nyilván ez nem volt a tervben, hogy én tudomást szerzek a nagy titkukról.

Alyssa kétségbeesett pillantása, az én dühödt szikrázó szemeimbe kapcsolódtak. A nagy csendet hirtelen egy éles hang törte meg: kopogtattak. Odaugrottam az ajtóhoz, és mielőtt kinyitottam volna, hátrafordultam Alyssához: - Ne aggódj, mindjárt folytatjuk.

Mikor lenyomtam a kilincset és az ajtót szélesre tártam, őszinte meglepettség ült ki az arcomra. Roger állt ott, egy szál tulipánnal a kezében. A legtöbb lánynak a rózsa a kedvence, de nekem mindig is a tulipánok tetszettek a legjobban. Elvarázsoltak és magával ragadtak ezek a gyönyörű virágok, és ezt Roger pontosan tudta. Zöld szemei, mint mindig, most is a rabjaivá tettek, és a lábaim abban a pillanatban remegni kezdtek, ahogy megszólalt.

- Ne haragudj. Kérlek. Tudom, hogy elviselhetetlen, hogy mindig szó nélkül eltűnök, de ígérem, hogy amint lehet, megmagyarázok mindent, de most még egyszerűen nem tehetem. Téged akarlak megóvni amíg csak lehet, mert mindennél fontosabb vagy nekem, remélem tudod. – annyira őszintén mondta, és olyan bűntudatos hangon, hogy bolond lettem volna nem hinni neki.

- Roger… én… én nem is tudom, mit mondhatnék. A tulipán gyönyörű. Köszönöm… - ennyit tudtam hirtelen kinyögni, valószínűleg fülig pirulva.

Teljesen elfeledkeztem Alyssáról, Greenwoodról, apáról, a nagy titkukról, a fájós bokámról… Csak és kizárólag Roger járt a fejemben, és ahogy ott állt előttem, mintha az álmom vált volna valóra. Megragadtam a kezét és behúztam a nappaliba, ahol Alyssa már készülődött a gyors lelépéshez. Hálás pillantást küldtem felé, és kezemmel jeleztem, hogy fel fogom hívni. Becsukta maga mögött az ajtót, így már kettesben és zavartalanul lehettünk Rogerrel…

- Mondanom kell valamit Alice – Roger az arcomat két keze közé fogta, és óvatosan felemelte, hogy a szemeink egy magasságban legyenek.

Mikor a tekintetünk már egybeforrt, egyik kezével átkarolta a derekamat, másikkal pedig végigsimított a nyakamon. Megbabonázott, ahogy rám nézett, és azt kívántam bárcsak ez a pillanat örökké tartana. Úgy éreztem, ő az, akivel bárhová elmennék, és akiért bármit megtennék… Mert szerelmes voltam belé. Őrülten… Beleremegtem ebbe a szóba, és a gyomromban újra szárnyra kaptak az ismerős kis pillangók.

- Szeretlek – Roger olyan gyengéden ejtette ki ezt a szót, hogy újabb remegés futott át a testemen, és az agyam nem hitte el, amit az imént hallott. A szívem vadul kezdett verni, annyira, mint még soha, és biztos voltam benne, hogyha Roger nem karolna át, már ájultan estem volna össze a padlón.

- Kérlek, bízz bennem. Nem szeretnék titkolózni, de muszáj, mert csak így védhetlek meg. Kérlek, csak… bízz bennem. Te vagy a legfontosabb az életemben. Szerelmes vagyok beléd Alice. Örökre és visszavonhatatlanul. – két keze ismét az arcomon pihent, majd egyre közelebb és közelebb húzott magához.
Már a testünk is összesimult, olyannyira, hogy éreztem a szíve verését, és minden rezdülését.

- Én is szeretlek Roger – mondtam halkan, egyenesen a gyönyörű zöld szemeibe nézve.

Roger elmosolyodott majd még közelebb hajolt hozzám és gyengéden megcsókolt. Erősen meg kellett kapaszkodnom, hogy ne essek össze, mert annyira magával ragadott az érzés, hogy úgy éreztem a fellegekben repülök. Ajkaink egymásba fonódtak és együtt mozogtak, mintha mindig is erre teremtették volna őket. Az érzés, ami hatalmába kerített, leírhatatlanul gyönyörű volt, és erősebb volt az eddig érzett szerelmemnél is. Ez a csók mindent megerősített bennem, és ha eddig egy kicsit is kételkedtem volna, most már biztos lehettem benne, hogy az életemet is adnám Rogerért. Lassan a nyelveink is egymásba kapcsolódtak, és talán percekig is eltartott, amíg külön tudtak válni. Ahogy az ajkai elengedték az enyémet, levegőért kapkodtam, mert a nagy izgalomban még lélegezni is elfelejtettem. Roger rám mosolygott és ennyit mondott:

- Most már senki sem választhat szét minket – olyan őszintén csengett a hangja, hogy a hideg és a meleg egyszerre futott rajtam végig, és a szám nekem is mosolyra húzódott.

- Szeretlek – mondtam, és kiszabadítottam magam a karjaiból, hogy végre leülhessek, mert a bokámnak mára elég volt ennyi terhelés, és megadta magát. Ez erős fájdalomban nyilvánult meg, közvetlen azután, hogy Roger hozzám szólt.

Leültem és dörzsölgetni kezdtem, hátha attól enyhül egy kicsit a fájdalom. Roger leült mellém és átkarolt.

- Drága, mennem kellene… holnap felhívlak. Ígérem. Vigyázz magadra! – szavai édesen csengtek a fülemben, és mielőtt még bármit mondhattam volna, újra megszólalt – Nagyon szeretlek! –újra megcsókolt, majd felállt, és elindult az ajtó felé.

- Roger- szóltam utána halkan – te is vigyázz magadra. Mert én is nagyon szeretlek.

Egy mosoly volt erre a válasza, majd kiment az ajtón. Amint hallottam, hogy elhajtott a kocsijával, felálltam és kerestem valami fájdalomcsillapítót. Bevettem kettőt, de olyan erős volt, hogy szinte azonnal elálmosodtam és átaludtam a délutánt. Álmomban kusza dolgokat láttam, Rogert, apát, Greenwoodot, a gyilkosságokat… csak összefüggéstelen képek sokasága volt, nem is nagyon törődtem velük.

Már alkonyodott, amikor felébredtem, de apa még mindig nem volt otthon, úgyhogy felhívtam Alyssát.

- Szia, Alice, Alexis vagyok. Alyssa nincs itthon, de azt üzente neked, hogy gyere át ma éjszakára, nem sokára hazaér. Szeretnéd, hogy átjöjjek érted? - a hangja kedves volt, és szinte magam előtt láttam az arcát, ahogy mosolyog.

Mindig is kedveltem Alexist, és imádtam azt a csibészes vigyorát, amit olyan gyakran elővett, ha náluk voltam. Most is ez jutott eszembe, és már én is mosolyogtam.

- Nem kell, köszi. Még elintézek pár dolgot itthon, és jövök is. Szia – mondtam, és letettem a kagylót.

Összeszedtem a dolgaimat, bevágtam még pár fájdalomcsillapítót a táskámba, és már hívtam is a taxit. Húsz perc múlva már Alyssáék ajtaja előtt álltam. A kopogásra Alexis nyitott ajtót, majd széles mosollyal az arcán beinvitált a házba. Alyssa ott állt a konyhában, és valami olaszosat főzött, szokásához híven. Imádtam Alyssáék házát, mert hasonló volt a mienkhez, és természetesen itt is olyan volt mintha a saját otthonunkban lennék.

Amikor vacsora után Alyssa szobájában voltunk, megszólalt a mobilom. Roger írt üzenetet:
„Életem szerelme, remélem holnap szabad leszel és lesz rám időd. Szeretném, ha eljönnél hozzánk. Szeretlek”.

Alyssa látta rajtam a hatalmas boldogságot, és miután mindent részletesen elmeséltem neki, mosolyogva bíztatott, hogy most már minden rendben lesz Rogerrel. Miután lezártuk ezt a témát, újra felhoztam a délelőttit, de Alyssa most is terelt.

- Hidd el elmondanám, ha lehetne, de apád megkért, hogy egy szót se szóljak. Most már tudod, hogy van egy titok, ezt már kár lenne tagadni, de nem én fogom elmondani, hanem Joel, mert ez az ő dolga – mondta Alyssa, tekintetét a falra szegezve.

- Rendben – egyeztem bele, mert tudtam, hogy Alyssával nem érdemes veszekedni.

Most már korántsem foglalkoztatott annyira ez a dolog, mint délelőtt, inkább Rogerre gondoltam, és azzal az édes gondolattal aludtam el, hogy holnap újra együtt leszünk.


Az éjszaka közepén riadtam fel az óriási zajokra. Üvegcsörömpölés, és dulakodás hangjai vertek fel az álmomból, majd hallottam amint valaki felcsörtet a lépcsőn és feltépi a szobaajtót. Két férfi is állt a küszöbön, mindkettő magas és izmos volt, és egyre közeledtek felém. Megrémültem, és azt hittem még mindig álmodom, bár ez az egész sajnos túl valóságos volt. Megragadtak, és úgy ahogy voltam pizsamában, kirángattak az ágyból, majd az ajtó felé ráncigáltak.

Megpróbáltam kiszabadulni az erős szorításukból, de esélyem sem volt. Amikor már minden erőmet elvesztettem az értelmetlen próbálkozásokkal, hirtelen ott termett Andy, megragadott, és amit ezek után éreztem, az olyan volt mintha nem is velem történt volna meg. Hirtelen fényt láttam, majd úgy éreztem, mintha valami magába akarna szippantani, de mindemellett éreztem Andy erős karjait a hátamon és a derekamon, amint szorosan magához ölel, és nem enged el. Néhány másodperc múlva a fény megszűnt és kimerültem zuhantam le valami puha ágyra, újra álomba merülve.