11.fejezet

Újra elnézést, hogy ennyit kellett várni, de siettem:) remélem tetszik,és várom a komikat:P csóknektek(L)

Gondolataim kuszasága ennek a mondatnak a hallatán hirtelen kitisztultak, és egyszerre minden értelmet nyert. Szólni akartam, de Alyssa megelőzött.

- Sohasem voltál szerelmes Rogerbe, minden az ő műve volt, az is, hogy utána szenvedtél. Csak azért tette mindezt, hogy, még ha kiderül minden, akkor se fordulj ellene.

- És én belesétáltam a csapdájába – mondtam elkeseredetten, előbbi jókedvemet mintha elfújták volna.

- Mindnyájan belesétáltunk, Alice, ne hibáztasd magad, Roger ott támadott meg, ahol még a legerősebb emberek is könnyen sebezhetőek, az érzéseiddel játszott, szó szerint – mondta apa, miközben odalépett hozzám és átölelt.

Éreztem Alexis simogatását a hátamon, és ezzel egy kicsit visszanyertem az előbbi derűs állapotomat. Roger személye már kicsit sem hozott lázba, s most már el sem tudtam képzelni, hogyan is érezhettem, hogy szeretem. Azt tudtam csak, most mit érzek, és az nem volt más, mint düh és gyűlölet. Bosszút akartam állni rajtuk, nem csak miattam, hanem a sok ártatlanért Greenwoodban és még ki tudja hol. Tudtam, hogy nem vagyok ezzel egyedül, mert a többiek már napok óta emlegették a harcot, azt a bizonyos harcot, amit meg kell vívnunk. Rá sem kellett kérdeznem, mert apa, mintha olvasna a gondolataimban, amire tudtam, hogy képes, de azt mondta nekem egyszer, hogy tiszteletből ezt sosem teszi meg, szóval mintha tudná, mire gondolok, elkezdett beszélni.

- Azt hiszem tudnod kell még valamit Alice – kezdte kicsit vontatottan -, annak idején, nem sokkal azután, hogy te megszülettél, már találkoztunk Aaronnel, de akkor ő még teljesen máshogy nézett ki, és egyedül volt. Akkor még én sem ismertem Alexiséket – nézett a többiekre -, s fogalmam sem volt, hogy bármiféle ősi rokonságban állhatok Aaronnel. De a sors keresztezte útjainkat, mert én éppen egy boszorkányt védtem, akit ő meg akart ölni, és így szembe kerültünk egymással. Csapdába kerültem, mert kiderült, hogy a boszorkány is az ő oldalán áll, de nem öltek meg, hanem kaptam egy ajánlatot. Azt mondta, hogy nem esik bajom, ha mellé állok. Azt mondtam inkább a halál… - apa szemében megcsillant egy könnycsepp, s éreztem, hogy most jött el az idő, hogy közbevágjak.

- Apa! Tudom! Elmondta… - öt döbbent szempár fordult felém, de én csak apáméra koncentráltam, s mélyen belenéztem – elmondta, hogy ő ölte meg anyát – fejeztem be a mondatot, s próbáltam visszafojtani a feltörő könnyeket, hogy erős maradjak. Alexis ujjai hirtelen az enyémbe fonódtak, majd óvatosan, de határozottan megszorították remegő kezemet. – Bosszút akarok állni, harcolni akarok – mondtam, mire apa büszkeséggel ragyogó szemeivel találtam szemben magam. – Mondjatok el mindent, amit tudnom kell.

- Emlékszel mit meséltem az őseinkről? – kérdezte Alexis, megnyugtató hangjával betöltve egész elmémet.

- Igen – válaszoltam határozottan, s reméltem, hogy hangomon nem hallatszik a remegés.

- De azt még nem tudod, hogy miért pont téged akarnak a Kárhozottak, s miért annyira fontos, hogy te az ő oldalukon állj – vette át a szót Apple a testvérétől.

- Az öcskös már elmesélte – kezdte mosolyogva Andy -, hogy Githa a ti ősötök, és hogy az ő ereje a lélek volt, de azt nem említette, hogy ő volt a legidősebb az öt testvér közül, így ő kapta a leghatalmasabb erőt, és minden idők leghatalmasabb boszorkánya lett, idáig. Sok mindent tudott ő, a legegyszerűbb varázslatoktól kezdve a gyilkos átokig mindent, bár megjegyzem ezt sosem használta. Githának volt még néhány képessége, amit viszont előszeretettel alkalmazott, például képes volt az elméjével tárgyakat mozgatni – kacsintott rám Andy. Tiszta sor, nyilván tőle örököltem. De még mindig nem értettem, miért vagyok olyan különleges az ellenségeim számára.

- Valamint látta a jövőt és a múltat – folytatta Alyssa kellemesen lágy hangon -, és tudott gyógyítani – fejezte be, mire mindenki engem nézett mosolyogva.

- Érted már? – kérdezte apa, s kék szemeivel mélyen az enyémekbe nézett.

- Nem, őszintén szólva nem – mondtam, mire Alexis édesen felnevetett mellőlem, kicsit közelebb húzódott, majd magyarázni kezdett, egy percre sem engedve el a kezemet.

- Githa pontosan olyan volt, mint te, ugyanazokat az erőket kaptad, amiket ő egykor, és ugyanolyan hatalmas boszorkány vagy, mint ő volt, sőt hatalmasabb – szavai hatására még nagyobb kuszaság keletkezett fejemben, mire én sűrű fejrázásba kezdtem.

- Nem, nem, ez nem lehet – magyaráztam a többiek felé fordulva, hisz meggyőződésem volt, hogy tévednek –, én nem tudok gyógyítani – mondtam, mire mindenki elmosolyodott.

- Emlékszel, amikor nem rég megsérült a bokád? – kérdezte apa, mire bólogatni kezdtem.

- Hány napig tartott a fájdalom? – Andy vigyorgása ráébresztett az igazságra. Talán aznap este még fájt, vagy másnap reggel, de tényleg hamar elmúlt.

Alyssa látva értetlenségemet felnevetett, majd könnyedén ezt mondta:

- Meggyógyítottad saját magad. Érted már?

- Mi? Ez nem lehetséges…

- Mondj valamit, ami a mi világunkban lehetetlen! – mosolygott Alexis, és ebben a pillanatban úgy éreztem mintha a szívem ritmikus dobbanásaiból kimaradna egy-egy.

- Próbáld ki! – vigyorgott Andy továbbra is, és látva, hogy meg sem mozdulok elindult a konyha felé, és fél perc múlva már egy késsel tért vissza.

Először megijedtem, de amikor láttam, hogy apa biztatóan rám mosolyog, kíváncsiság szállt meg, és belementem a kis játékba. Már nyújtottam is a kezem, hogy Andy megvágja, de ekkor hirtelen saját kezébe szúrta, ahonnan azonnal folyni kezdett a sötétvörös vére. Csak bámultam, és mozdulni sem tudtam, de Andy szavai magamhoz térítettek.

- Sietnél Alice? – kérdezte nevetve, vérző balját felém tartva.

Az agyamnak fogalma sem volt róla, hogy mit kellene csinálni, de az ösztöneim vezettek. Felálltam és odaléptem Andyhez, mire ő nagy megkönnyebbülést színlelve kezembe adta övét. Nem tudtam, hogyan fog működni, egyszerűen csak bíztam az erőmben, ami ezúttal sem hagyott cserben. Óvatosan Andy vérző balja fölé tartottam jobb kezemet, ami mintha önálló életre kelt volna, gyenge fényt és melegséget kezdett sugározni. Láttam, ahogy lassan eltűnik a vér és a seb nyomtalanul összeforr.

Láttam, de nem fogtam fel. Ez valóban lehetséges lenne? Bár igaza volt Alexisnek, a mi világunkban semmi sem lehetetlen…

Elégedett mosoly ült ki arcomra, s ahogy láttam a többiekére is.

- Akkor beszéljünk most a harcról – mondtam, majd visszaültem Alexis mellé, és hagytam, hogy átöleljen.

- Van még időnk, csak ősszel kell indulnunk – hallottam egy kedves hangot mellőlem.

- A látomásom, akkor erről szólt? – kérdeztem mindenkitől, utalva egy nem régi víziómra, ami egy ismeretlen őszi tájon játszódott, ahol hatan tartottunk egy elhagyatott ház felé.

- Igen – adta meg a választ apa, és magyarázat kép hozzá tette – Az a ház az őseinké volt, ott születtek mindannyian, s ennek a háznak még mindig megvan a különleges varázsereje. Nem tudtuk, hogy hol fogunk összecsapni, de amikor mondtad, hogy mit láttál, rájöttünk.

- És… és ez mit jelent? Meg fogjuk ölni őket? – bár már nem aggódtam Roger miatt, azért a gyilkolás nagyon távol állt tőlem.

- Reméljük, hogy erre nem kerül sor, megpróbáljuk használni az egyszer már bevált varázslatot – mondta Apple.

Kissé megnyugodva álltam fel és indultam a szobám felé. Alexis a lépcső tetején ért utol, és amikor mellém ért átkarolta a derekamat.

- Szép volt – kacsintott rám, utalva az előbbi esetre Andyvel.

- Kösz – mondtam, majd én is átkaroltam, s így mentünk tovább a szobám felé.

Útközben elgondolkoztam azon, hogy vajon miért érzem ilyen jól magam Alexis társaságában, de egyszerű választ nem találtam rá. Megmagyarázhatatlanul különös bizsergés futott végig a hátamon, amikor átkarolt, és boldogság áradt szét bennem, amikor rám nézett vagy rám mosolygott. Emlékeztem még, milyen volt mindez Rogerrel, és most éreztem csak igazán a különbséget, mert tudtam, hogy ez belülről jön. Minden percemet vele akartam tölteni és vágytam rá, hogy újra úgy öleljen át, mint tegnap.

Néma csendben sétáltunk, csak a szívverésemet és a kusza gondolataimat hallottam, és észre sem vettem, hogy már az ő szobájában állunk. Zavaromban a padlót bámultam, de ahogy megéreztem Alexis derekamra fonódó karját, felnéztem a gesztenyebarna szemeibe és elvesztem bennük. Láttam, ahogy ragyognak a boldogságtól, és ettől csak még jobban remegtem. Már a másik karja is körém fonódott mire én átkaroltam a nyakát, ezzel is közelebb kerülve hozzá. Kellemes illata bódított, de kényszerítettem magam, hogy ne szálljak el a boldogságtól. Szemei továbbra is rabként fogva tartottak, de megszakítottam a hosszú pillanatot és hozzá bújtam, fejemet vállára téve. Tudtam, hogy egyszer vége lesz ennek a pillanatnak is, de én szerettem volna, ha minél tovább tart.

Amikor már alábbhagyott lábaim remegése, úgy gondoltam újra képes vagyok a szemébe nézni, anélkül, hogy megfeledkeznék még a saját nevemről is. Ahogy odafordultam, ő még mindig mosolygott és egy puszit nyomott az arcomra. Ott, azon a kis részen bőröm azonnal bizseregni kezdett, és testemet átjárta a forróság és a mérhetetlen vágy. Érzések kavarogtak bennem, és fogalmam sem volt, hogy melyiknek higgyek. Nem tudtam eldönteni mit érzek, csak egyetlen dologban voltam biztos: akármilyen erős volt Roger, ez mindennél jobb. Életem egyik legszebb pillanatát éltem ezekben a percekben, és ami a legjobb volt, hogy tudtam, ez őszinte és mágiamentes.

Éreztem, ahogy egyre szorosabban ölel, és ahogy egyre közelebb kerül az arca. Szemeimet lehunytam, és élveztem, ahogy az érzés egyre nagyobb tért hódít meg elmémből, és a szívemet teljesen rabul ejti.

Sziasztok:)

Mint látjátok csináltam pár újítást a blogon:) remélem tetszik, és örülnék, ha a véleményeteket leírnátok komiba:P tényleg sokat számít, hogy ti milyennek látjátok, és mi tetszik, mi nem.
az oldalsávba tettem egy idézetes részt, ahova folyamatosan kerülnek fel a kedvenc idézeteim:)
és lassan, de biztosan készül a 11. fejezet is:)
várom a véleményeteket az új külsőről:) csóknektek(L) Andii

DÍJ!!

Először is nagyon-nagyon meg szeretném köszönni Gabriellának a díjat:)(L) óriási megtiszteltetés:) köszönöm:)(L)
Gabriella blogja: A sötétség lánya

7 dolog magamról:
1. 17 éves vagyok, most leszek végzős a gimiben:D
2. imádok olvasni, és írni, régebben verseket írtam, most kezdtem csak bele a hosszabb történetekbe:)
3. imádom a karatét, ami az életem, és a mindennapjaim fontos részét képezi:)(L)
4. mostanában a TV előtt töltöm a napjaimat, mert elkezdődött a foci VB. csak a Spanyolok(L)
5. kedvenc íróim Meg Cabot, Agatha Christie és Stephenie Meyer:)
6. a történetemben szereplő fontosabb karaktereket a számomra fontos emberekről mintáztam, és szerintem nem nagy meglepetés, hogy Alicet magamról:$:D
7. hihetetlen boldogsággal tölt el az írás, és alig egy hónapja él a blogom, de annyi pozitív élménnyel gazdagodtam, hogy az hihetetlen:) nagyon köszönöm Nektek(L)


Akiknek adom a díjat:
Lea - http://leander88.blogspot.com/
Nocy - http://butterfly-pillango.blogspot.com/
Liz - http://diary-of-alice.blogspot.com/
Dark Angel - http://moonlight-darkangel.blogspot.com/
Luca - http://luca-ifwemeetagain.blogspot.com/
Mitchie - http://tevagyavegzetem.blogspot.com/
Wedó - http://nm-wedo.blogspot.com/


Teendők a díjjal:

1. Meg kell köszönni
2. A logót ki kell tenni a blogomba.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.

10.fejezet

Bocsánat, hogy ennyit kellett rá várni, de semmi ihletem nem volt:S de most végre sikerült megírni olyanra, amilyenre akartam:P remélem tetszeni fog és várom a komikat. Csóknektek(L)

Újból remegni kezdtem apám neve hallatán, de szinte egy időben ezzel valamiféle megnyugvást is éreztem. Hiszen itt vannak. Értem. És azt mondta Roger, hogy „Joelék”, tehát többen vannak. A Kárhozottak pedig csak ketten, ha jól tudom, és minden idegszálammal reméltem, hogy jól tudom.

Aaron kiment a szobából, magára hagyva engem a fiával. Nem néztem rá, csak bámultam a semmibe, még mindig a földön fekve, de ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Bár nem ismertem Roger képességeit, de azért megér egy misét – gondoltam. Jobb kezemet óvatosan kiszabadítottam saját súlyom alól, majd hirtelen felé intettem, mire ő, pont, ahogy reméltem, nekicsapódott a szemközti fal könyvespolcának, ami azonnal összetört, s darabjai, Rogerrel együtt, a földre hullottak. Láttam, ahogy fel akar tápászkodni, de én gyorsabb voltam, s egy perc múlva már kint is voltam az ajtón.

Ahogy kiléptem, fülemet megcsapta a síri csend. Nem tudtam mi történhetett, de kész voltam rá, hogy kiderítsem. Lassan, fokról fokra lépkedtem lefelé a lépcsőn, gondosan ügyelve még a lélegzetvételemre is. Amikor leértem ott találtam mindenkit. A földön fekve.

Mindenki, akit szerettem. Aaronnek nyoma sem volt, de most nem is ez foglalkoztatott leginkább, hanem a földön fekvő apám és barátaim. Odarohantam, de mire melléjük értem már ébredeztek. Alexis állt fel elsőnek, s rögtön mellettem termett, hogy megnézze nincs-e valami bajom. Miután mindenki megnyugtatott mindenkit, hogy senkinek sincs komolyabb sérülése faggatni kezdtem apáékat, hogy mi történt.

- Hova ment? – kérdeztem ingerültem.

- Nem egyedül volt… mindenki itt volt, kivéve Rogert. Alexis megérezte, hogy itt vagy, ezért miután estére sem jöttél haza, rögtön idejöttünk, ahol először csak Rogerrel találkoztunk, majd megjelent az egyik barna nő is, aki megbénított minket.

- Sheena – mondtam, hangomban minden érzelem nélkül -, de hogy érted, hogy megbénított?

- Apád és a fiúk jöttek be először, mi kint maradtunk őrködni – vette át a szót Alyssa-, de amikor meghallottuk a nő, Sheena hangját is, akkor elindultunk befelé, de már csak annyit láttunk, hogy Joelék felé pillant, mire ők bénultan estek össze a földön. Ahogy észrevett minket, velünk is ugyanezt csinálta – fejezte be a mesélést Alyssa komoran.

- Legalább az egyikük képességét már ismerjük – jegyezte meg Alexis halkan, közvetlenül mögülem.

- Máséról is tudunk – mondtam határozottan, mire mind az öten felém fordultak. Meg sem várva a kérdéseket, válaszoltam – Aaron fájdalmat okoz… a szemével, a zöld fénnyel – mondtam, minden egyes szót halkan, de nyomatékosan kiejtve. Még mindig élesen emlékeztem a testemben tomboló kínra.

- Bántott? – Alexis dühödt tekintetével találtam szemben magam, s engem váratlanul ért ez a gesztusa. De jól esett.

- Semmiség Alexis… - mondtam, bár ő is érezhette, hogy ez volt az évszázad hazugsága.

- Menjünk innen – ezt már Andy mondta, akinek most hallottam először a hangját, mert eddig csak csendben és döbbenten figyelt.

- Várjatok. Roger fent van még. Egy kis időre elintéztem – mondtam büszkén, de mégis sajgó szívvel.

Andyvel és Alexissel elindultunk Roger szobája felé az emeletre, de amikor felértünk az üresen állt – csak az összetört könyvespolc emlékeztetett a „csatánkra”.

- Szép volt Alice – vigyorgott Andy, majd kezét nyújtotta egy pacsiért.

- De elment – mondtam dühösen, mire a polc maradványai megremegtek.

- Nyugi kislány elkapjuk – veregette meg a vállam Andy, majd lefelé indult a lépcsőn.

Alexissel ketten maradtunk a szoba ajtajában, és arra lettem figyelmes, hogy mióta a bátyja lement, le sem vette rólam a tekintetét. Barátságos barna szemei az enyémekbe fúródtak és úgy éreztem nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat, de Andy hangja mégis megszakította.

- Hazamegyünk! – kiáltotta a lépcső aljáról, majd hozzátette – Öcsi, te vidd Alicet, nekünk van még egy kis dolgunk – mondta, és már teleportáltak is.

- Szabad? – kérdezte mosolyogva Alexis, és a kezét nyújtotta felém.

Mosolyogva eltoltam magamtól, mert másra vágytam most. Először meglepődött, de ahogy megöleltem, visszatért arcára a boldogság, és ugyanolyan erővel, de talán egy kicsit nagyobb lelkesedéssel átfogott, és már teleportáltunk is.

Kellemes érzés volt, hogy miközben az ismerős erő kiszakít Rogerék házából, Alexis karjaiban vagyok. Ez olyasvalami volt, amit még én sem értettem. Nem tudtam miért vágyom most hirtelen Alexisre, és miért öleltem meg ahelyett, hogy egyszerűen megfogtam volna a kezét. Túl sok volt mára már mindenből, és most semmi erőm nem volt gondolkozni.

Mikor hazaértünk hozzájuk, ami nekem a második otthonom volt, megdöbbenve vettem észre, hogy már éjszaka van. Kimerülten dőltem le az első ágyra, ami az utamba került, és ez történetesen Alexisé volt. Először meglepődött, majd semmivel sem törődve befeküdt mellém, átölet, s így aludtunk el. Álomtalan álomba merültem, s átaludtam az éjszaka maradék részét, és a fél délelőttöt is.

Amikor felébredtem, elindultam, hogy vegyek egy forró fürdőt – az idejét sem tudom már, mikor lazíthattam utoljára.

Miután minden porcikámat kellőképpen kiáztattam, egy nagy törülközőbe csavartam magam és elindultam Alyssa szobájába, hisz ott voltak a ruháim. Nem is figyeltem semmire, csak mentem a folyosón, még Alexist sem vettem észre, és majdnem neki mentem. Szerencsémre ő figyelmesebb volt, és még időben kitért az utamból. Egy másodpercre rávillantottam mosolyomat, de amikor láttam, hogy ő megállt és engem figyel, én is megtorpantam.

- Előbb telefonált az osztályfőnököd – mondta egy csibészes mosoly kíséretében -, átmentél fizikából – vigyorogva fejezte be a mondatot, mire én, elfelejtve, hogy mi van rajtam, a nyakába ugrottam.

Mondanom sem kell, hogy sült el a dolog. A törülköző lehullott a földre és én ott lógtam Alexisen egy szál bugyiban és melltartóban. Nem jött különösen zavarba, de azért miután sikítva leugrottam róla, illedelmesen elfordult, amíg összeszedtem a törülközőmet, és elindultam a szoba felé. Az ajtóban még megfordultam, addigra már ő is visszanézett, és rávigyorogtam.

- Egy szót se szólj – mondtam, majd bevágtam magam mögött az ajtót. Furcsamód semmit nem éreztem jó kedven kívül, s ezt bizonyítva nevetni kezdtem –önfeledten és hangosan. Ahogy régen.

Fogalmam sem volt, hogy mi történt velem, miért vagyok egy csapásra ilyen boldog, pedig semmi okom nem volt rá. Na jó talán egy – gondoltam magamban, majd még mindig mosolyogva felöltöztem.

Lementem a nappaliba a többiek közé, s amint megláttam Alexist, újra elvigyorodtam. Láttam ahogy apa és Alyssa összenéznek, majd ők is elmosolyodnak.

- Sikerült – mondták egyszerre, majd felém fordultak.

- Mi sikerült? –kérdeztem értetlenül, s leültem Alexis mellé a kanapéra.

- Kicsim… - kezdte apa, majd egy pillanat gondolkozás után, nagy levegővétellel folytatta – emlékszel mit mondott neked Alexis az erőelvételről? Hogy létezik egy varázslat, amivel…

- El tudjuk venni mások erejét – fejeztem be apa mondatát. – Igen, és?

- Tegnap, miközben te hazajöttél Alexissel, mi követtünk egy nyomot. Találtunk egy sikátort, olyat amilyen a látomásodban volt, és elmentünk oda. Ahogy sejtettük, ott voltak a Kárhozottak. De szerencsénk volt, mert elsőnek Roger ért oda, így megadatott nekünk a lehetőség a varázslatra – mondta Alyssa, kiegészítve apa szavait.

- És akkor bamm, a hugi megcsinálta – vigyorgott Andy -, elmondta a varázslatot, és Roger, hatalmas kínok közt összeesett a földön. Azt még ki tudtuk belőle szedni, hogy milyen erővel rendelkezik. Vagyis már csak rendelkezett.

- Roger képes volt időt fagyasztani – mondta Apple komolyan, majd mosolyogva hozzá tette -, de ne aggódj, már nem veszélyes senkire. Főleg rád nem.

- Ugyanis Rogernek volt még egy képessége, amitől ugyancsak megszabadítottuk – folytatta Alyssa -, s így a hatása is megszűnt, ami már hónapok óta tartott.

- Mi volt az? – kérdeztük egyszerre Alexissel, mert már ő is ugyanolyan izgatott volt, mint én.

- Roger képes volt befolyásolni az érzelmeket.

9.fejezet

Meghoztam a 9.fejezetet:) hajnal félkettőkor javítottam ki, szóval az esetleges hibákért elnézését, de már csukódtak le a szemeim:P várom a komikat:) csók(L)

Félelmet egyáltalán nem éreztem, pedig két gyilkos felé tartottam, akik már minket is meg akartak ölni, talán többször is. Abban a pillanatban, ahogy Roger felém fordult, Sheena is rám nézett, és szemeiben gúnyos mosoly bujkált zaklatott arcom megpillantása után.

Már csak pár lépés választott el tőlük, de az idő egyszerre lelassult, s körülöttem a gyerekek, és utánuk szaladó anyukájuk is csak egy összemosódott képpé váltak. A múlt kegyelmet nem is merő módon tört be a tudatomban, az előttem álló fiút olyan képben lefestve, ami számomra a legszívszorítóbb volt. Láttam, ahogy kézen fogva sétálunk, és láttam, ahogy megölel, majd magához húz, és lassan, de annál forróbban megcsókol, pontosan tudva hogy nekem ezek a mozdulatok jelentik a mindenséget. És most egy másik lánnyal, legyen ez akármilyen kegyetlen gyilkos, egy másikkal van, őt öleli, őt csókolja, neki mondja, hogy szereti, bár gyanítom, hogy ez mindig is így volt, akkor is, amikor az én szemembe mondta ezt a megbabonázó szót.

Sheena csokoládé barna szemeit rám szegezte, majd szája, ami, hiába tagadnám, ugyanolyan gyönyörű volt, mint az egész lány, mosolyra húzódott és mondott valamit Rogernek.

Az én Rogeremnek. Féltékenységről itt szó sem volt, mert az sosem volt az én formám, inkább mérhetetlen szomorúság és düh keveredett bennem, és magam sem tudtam, hogy éppen melyik dominál.

Roger elengedte kedvese kezét, majd bájos, megbabonázó mosollyal az arcán elindult felém. Zöld szemeit kisfiúsan lesütötte, majd rám emelte tekintetét, ugyanazt a hatást elérve, mint mindig. Lábaim remegni kezdtek, és már-már éreztem a hasamban a pillangók ismerős szárnycsapásait, amikor is a düh végre megtisztította elmém a csábító képektől, és helyére becsempészte a valóságot.

Hiába próbáltam küzdeni a szívemmel, ez a harc elveszettnek tűnt, de azért még tudtam az eszemre hallgatni, és erre most nagyon is szükségem volt. Minden visszatért körülöttem a rendes kerékvágásba, már az idő is a megfelelő gyorsaságban telt, amikor is odaértem közvetlenül melléjük.

- Szép nap, igaz? – kérdeztem, gondosan ügyelve arra, hogy kerüljem mindkettejük tekintetét, így pillantásom a tó nyugodt vizére szegeztem.

- Mihez szép? A gyilkoláshoz? – Sheena hangja meglepett, mert ha nem ismerném, még barátságosnak is nevezhettem volna.

- Neked az teljesen mindegy. A hozzád hasonló lelketlen lényeknek mindegy milyen nap van, ti bármikor gyilkoltok – próbáltam annyira nyugodt hangon beszélni, amennyire csak lehetséges volt, és ez többé-kevésbé sikerült is, főleg annak köszönhetően, hogy a pillantásom még mindig nem kapcsolódott össze Rogerével, - inkább a hazugságra gondoltam. Ahhoz elég szép nap van, nem igaz? – szavaimat, melyeknek nem sok értelme volt, Sheena szemébe mondtam, de tudat alatt Rogerhez intéztem.

- Hazugság? Ki hazudott bármikor is a másiknak? – a gúnyos kacagás még jobban felingerelt, de nyugodt maradtam. Inkább a halál, minthogy meglássák rajtam, mennyire is szenvedek. – Roger mindig is azt mondta nekem, hogy szeret, és én biztos vagyok benne, hogy így is van. Még akkor is elhittem, amikor veled játszadozott. Azok voltak a kedvenc napjaim, ahogy az erejére még rá nem ébredt boszorkány szépen besétál a csapdába. Kár, hogy nem maradtál vele tovább, én élveztem volna a többit is, amit neked szánt – Roger most először fordult felénk, eddig tekintete valahová a távolba révedt.

- Édesem, majd én… - Roger kezét Sheenáéba tette, majd rám nézett. Itt volt az ideje az elkerülhetetlennek, hogy pillantásunk összekapcsolódjon…

- Kíváncsi lettem volna, még mit találsz ki számomra, Roger – ahogy kimondtam a nevét, hangom alig hallhatóan megremegett, és kezem a hátam mögött ökölbe szorult.

Legszívesebben üvöltöttem volna kíntól, amit ebben a pillanatban éreztem, és rohantam volna, magam sem tudtam, hogy hova, csak messze el onnan. A pillantása, ahogy hosszú idők óta újra rám nézett, szinte égetett és újra megdobogtatta, napok óta halottnak tűnő szívemet.

Nem szabadna így viselkednem, így gondolnom rá, de egyszerűen muszáj volt beszélnem vele, bár észszerű magyarázatot én sem találtam rá, hogy miért. Amikor elindultam feléjük a düh vezérelt, de már akkor sem tudtam, hogy mi értelme ennek az egésznek.

Vissza már úgysem kaphatom, ez a tudat élt bennem napok óta, de most először éreztem úgy, hogy már nem is akarom.

Légzésem lassan visszatért a normális tempóba, és a lábaim sem reszkettek már úgy, mint a nyárfalevél.

- Volt pár ötletem, bár már azon is meglepődtem mennyire elaléltál attól az egyetlen szótól, hogy szeretlek – szemtelenül elvigyorodott, majd rögtön utána felhangzott Sheena megvető kacagása is, ami belőlem, pontosan azt a reakciót váltotta ki, amitől tartottam.

Mint már tapasztaltam, nem muszáj a kezemet használnom, ahhoz, hogy használjam az erőmet, úgyhogy most csak szemeimmel intettem feléjük, mire ők levegőbe repültek, egyenesen neki, a mögöttük álló, ezerévesnek tűnő öreg fának.

Sheena szemében irtózatos düh jelent meg, majd elindult felém, de alig tett néhány lépést, Roger lefogta és halkan suttogott neki.

- Ne itt édesem, elintézzük otthon.

Ez volt az utolsó emlékem, majd miután magamhoz tértem, itt találtam magam, ezen a meglepően kényelmes ágyon, megkötözve. Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, rájöttem, hogy hol vagyok. Roger szobájában.

Óvatosan felültem és megpróbáltam kiszabadítani magam a kötések szorításából, de amikor ez nem sikerült, kimerültem rogytam vissza fekvő helyzetbe. Ám hirtelen valami zseniális ötlet jutott eszembe… miért ne használhatnám az erőmet? Elmosolyodtam, majd erősen koncentráltam és a kötél lassan kioldódott a kezeimen. Elégedetten ültem fel, majd ugyanezt tettem a lábaimon lévő kötéllel.

Felálltam és az ajtóhoz siettem, ami persze zárva volt, és ott bármivel is próbálkoztam, a mágia cserbenhagyott. Oda mentem az ablakhoz, de mielőtt hozzáértem egy hang szólt hozzám a sötétből.

- A helyedben nem tenném – ijedtemben egy aprót sikítottam, majd vége megláttam, hogy hol ül Roger.

- És miért is nem? – kérdeztem még mindig remegő kezekkel.

- Apámnak vannak kegyetlen átkai. Szerinted nem gondolt arra, hogy meg akarsz szökni? – valami azt súgta, hogy ne higgyek neki, de beláttam, hogy lehet valami igazság a szavaiban, bár ez Rogernél ritka, gondoltam keserűen.

Hátráltam pár lépést, majd újra leültem Roger ágyára, és csak meredtem a sötétségbe.

- Hogy kerültem ide? – meglepetésemre hangosan tettem fel azt a kérdést, ami eddig csak a fejemben keringett.

- Az maradjon az én titkom – Roger hangja színtelen és érzelemmentes volt.

- Élvezed, igaz? Élvezed, hogy átverhettél, és most még fogva is tarthattok? – szavaim élesen és keserűen csengtek.

- Ha csak sejtenéd mennyire – ördögi kacaj hagyta el a száját, amitől a hideg borsózott a hátamon.

Ebben a pillanatban kattant a zár, és egy sötét alakot láttam belépni rajta. Ahogy közelebb jött, tudtam, hogy ki ő. Aaron. Ugyanolyan volt, mint azon a családi fotón, ami azt a végleges látomásomat okozta. Világosbarna haja összevissza állt, és néhány tincs még az arcába is lógott, bár úgy tűnt ez őt egyáltalán nem zavarja. Apró zöld szemei félelmet keltettek bennem, mint ahogy a mosolyra húzódó vékony szája is, a kissé borostás arcán.

- Alice, végre megismerhetlek – mondta mély, ám hízelgő hangján – fiam, menj, négyszemközt szeretnék beszélni a hölggyel.

- A viszontlátásra Alice – mondta Roger, majd kiment az ajtón –, ha egyáltalán lesz olyan – egy újabb ördögi kacaj, majd Roger végleg eltűnt a szobából.

- Alice… el sem hiszed, mennyire örülök a találkozásnak, már nagyon sokat hallottam rólad. Sok jót. És ez nem tetszik nekem. A te erődet igazán használhatnád értelmesebb dolgokra is.

- Például gyilkolásra? – hangomban nyoma sem volt félelemnek, habár belül reszkettem.

- Egyre gondoltunk – kacsintott rám, és nekem ettől a gesztustól hányingerem támadt.

- Inkább a halál, minthogy fajtád mellé álljak – őszinte undorral mondtam ki minden egyes szót egyenesen a sátánian zöld szemeibe.

- Buta kislány… emlékszem annak idején az édesapád pontosan ezt mondta, és valóban fizetnie kellett egy élettel. Édesanyádéval –gúnyos mosollyal mondta ezt, és valószínűleg elérte azt, amit el akart, mert mérhetetlen düh árasztotta el minden porcikámat.

A polcokról hangos robajjal hulltak le a különböző tárgyak, és a falakról is sorba leestek a fényképek. Aaron csodálattal figyelte mindezt, majd elismerően rám nézett.

- Tényleg bámulatos. Mire vagy még képes?

- Mindenért megfizettek – üvöltöttem, majd felpattantam és az ajtó felé vettem az irányt.

Még hallottam a sátáni nevetését, még láttam, ahogy felém fordul, de rögtön ezek után már a földön feküdtem és vergődtem fájdalmamban. Pokolian zöld szemei szinte világítottak és a fájdalom elöntötte minden porcikámat. Ismerős volt már az érzés, de soha nem tudtam valójában mi okozza ezt. Hát most megtudtam. Aaron erre képes. Határtalan fájdalmat okozni. Akárcsak a fia.

Szólni sem bírtam kínomban, semmire sem voltam képes, csak üvölteni. Minden részemben tombolt az elviselhetetlen fájdalom, és azt kívántam bárcsak visszatekerhetném az időt, újra a szobámban lehetnék és sírhatnék Roger miatt. Százszor inkább az a fájdalom, mint ez.

Percek múlva, ami nekem óráknak tűnt, csillapodni kezdett a kínzó érzés, majd lassan meg is szűnt.

- Én ezt tudom – mondta büszkén.

- Akárcsak a fiad – meglepődtem, hogy meg tudtam szólalni ezek után.

- Ne haragudj, az a szerelmi történet az én ötletem volt – ördögi nevetése betöltötte a szobát.

Úgy láttam még akar valamit mondani, de ekkor Roger lépett be a szobába, majd apja felé fordult.

- Apa, megérkeztek Joelék.