2.fejezet

Minden bátorságomat összeszedve kikiáltottam, de előbb még megragadtam a legnagyobb kést, ami a kezem ügyébe került.

- Ki az? - üvöltöttem, és reméltem, hogy a hangomon nem érződik a rémület. Az a pár pillanat, amíg nem hallottam egy pisszenést sem szinte óráknak tűnt.

- Ki van ott? - kiáltottam újra, lassan közeledve az ajtóhoz.

Még mindig csak az eső hangos kopogását és a dörgést hallottam - észre sem vettem mikor tört ki a vihar - amikor arra gondoltam, hogy lehet, csak a dörgés vert zajt az előbb. Vagy talán már képzelődöm is… Ennek a gondolatomnak a megcáfolására az idegen újra kopogott az ajtón, ám most egy hang is társult hozzá:

- Engedj már be végre Alice! – a felismerés, hogy a legjobb barátnőm Alyssa az, óriási követ zúdított le a szívemről, és a megkönnyebbülés hatására rögtön odaugrottam és kitártam előtte az ajtót. Szegény lány csurom vizesen állt a küszöbön, és az egyik szemöldökét felhúzva nézett rám:

- Az meg minek van a kezedben? - mutatott rá a késre, amit a nagy izgalomban még mindig nem tettem le.

- Ja, ez… én éppen csak… tök mindegy. Te mit keresel itt ilyenkor? - tértem ki a válaszadás elől.

- Apád szólt, hogy egyedül leszel, úgyhogy gondoltam átjövök, csak előbb még akadt egy kis elintéznivalóm - mondta Alyssa – bemegyünk végre vagy egész éjjel itt kell szobroznom az ajtóban? – kérdezte viccesen, de én megéreztem a feszültséget a hangjában. Nem értettem miért ideges, úgyhogy inkább gyorsan betuszkoltam a szobába és adtam neki néhány száraz ruhát.

- Éppen vacsoráztam amikor jöttél. Kérsz te is valamit? – próbáltam kedves lenni, mert láttam, hogy nincs túl jó passzban. De ő csak bambult maga elé ügyet sem vetve rám. – Alyssa! Hahó! – integettem felé, mire végre rám figyelt. – Mi van veled? Olyan szétszórt vagy…- mondtam, mert tényleg ritkán szokott ilyen lenni.

- Semmi,semmi csak egy kicsit kimerült vagyok. Sokat járkáltam a városban és eléggé elfáradtam – adta meg a választ az előzőkhöz képest elég kedvesen.

- Rendben, akkor legjobb lesz, ha felmegyünk aludni. – ezzel a javaslatommal teljesen egyet értett. Gyorsan bekaptam még pár falatot és már fent is voltunk a szobámban.

Néhány perc múlva Alyssa már aludt, de én még a tomboló vihart bámultam az ablakomból. Nem tudtam megemészteni a ma történteket, és hiába próbáltam magamnak hazudni, egyszerűen képtelen voltam tagadni, hogy fájt. Pokolian fájt ahogy viselkedett velem, és minden idegszálammal abban reménykedtem, hogy tud adni valami normális választ az erdőben történtekre.

De ami a legrosszabb volt az egészben, hogy nem csak azért fájt mind ez, mert féltem egy újabb csalódástól, hanem mert bekövetkezett az amit eddig még saját magamnak sem mertem bevallani. Szerelmes vagyok Rogerbe. Még sohasem éreztem ilyet senki iránt, és ez most megrémített, főleg a mai után. Féltem, hogy ő nem szeret és hogy soha nem is fog szeretni. Féltem attól, hogy még jobban fog fájni, és féltem az elalvástól is, mert tudtam, hogy Róla fogok álmodni.

Nem voltam különösebben fáradt, úgyhogy lementem a nappaliba és bekapcsoltam a tévét. A híradó ment, és nekem végülis teljesen mindegy volt, hogy mit nézek, úgyhogy érdeklődve figyeltem arra, mi történt ma az országban.

-Újabb gyilkosságot jelentettek Greenwood külvárosában, ebben a hónapban már harmadjára – mondta a bemondónő monoton, színtelen hangon – a rendőrség egyelőre még sötétben tapogatózik… - Greenwood? A fenébe is az itt van nem messze Indianapolistól… akaratlanul is megborzongtam, bár felénk azért nem mondhatóak ritkának a bűncselekmények… - Valószínűsíthető, hogy sorozatgyilkosról van szó, mert az eddigi áldozatok mind húsz és harminc év közötti nők voltak, akiket egy tőrrel szúrtak szíven. A gyilkosságok indítéka, valamint az elkövető személye és holléte ismeretlen… - ez a jellemző erre a környékre, gondoltam szomorúan, és inkább tovább kapcsoltam, mert már így is eléggé lehangolt voltam.

Pár percig még lépegettem a csatornák között, de mivel nem találtam semmi érdekeset, inkább felmentem aludni. Még láttam ahogy az eső hatalmas cseppekben hullott az ablakpárkányomra, majd egy iszonyú nagyot villámlott, de a dörgést már nem hallottam… váratlanul és gyorsan elaludtam, álomtalan álomba merülve. Szerencsére.

Reggel az ablakomon beáradó szikrázó napsütésre ébredtem. Alyssa már lent volt a konyhában, és mire én leértem ott várt a reggelim. Alyssa sokkal jobb kedvében volt, mint tegnap éjjel, úgyhogy valószínű tényleg csak fáradt volt.

- Mit csinálunk ma? – kérdeztem két falat között mosolyogva. Elég jó kedvem volt, mert hál’ istennek az éjjelem nyugodt, és ami a legfontosabb, Roger mentes volt.

- Azt, hogy én mit csinálok, még nem tudom, de ahogy elnézem, neked lesz programod – intett szemével a telefon felé. Eddig észre sem vettem, de most odapillantottam, és láttam, hogy villog az üzenetrögzítő, odamentem és meghallgattam.

„Szia drága…ne haragudj a tegnapiért, de haza kellett mennem…valamiért…mindegy…ha akarsz velem még találkozni, akkor kérlek hívj fel. Várni fogom… és…tényleg nagyon jól éreztem magam tegnap…szia Alice.” – Roger hangja olyan bűnbánóan csengett, hogy szinte megsajnáltam. A szívem olyan hevesen vert, és a gyomromban olyan gyorsan szálldostak azok a bizonyos pillangók, hogy az étvágyam is elment.

Alyssa sokatmondóan rám nézett: - Mit fogsz csinálni? – kérdezte mosolyogva és a szemében láttam, hogy ő azt gondolja, adhatnék neki még egy esélyt. Hogy megerősítsem ezt a feltevésemet ennyit mondtam:

- Felhívom – mondtam határozottan, mire Alyssa elvigyorodott.

- Jól van.

***

- Ne haragudj, nem így akartam – mondta Roger, minden egyes szót erősen megnyomva, de mégis lágyan ejtve ki őket tökéletes ajkai közt.

- Gyere be – mondtam megadva magam, és amikor megláttam rajta a megkönnyebbülést, egyszerre mosolyodtunk el.

- Van valami baj otthon? Csak mert azt mondtad, hogy haza kellett menned… - kérdeztem együtt érző hangon.

- Semmiség, csak apám beteg, és elfelejtettem, hogy segítenem kellett neki, de pont a legrosszabbkor jutott eszembe… - ezeket a szavakat inkább a padlóhoz intézte szinte szégyenkezve, de amikor kimondta az utolsót, felnézett gyönyörű zöld szemeivel, amik fogságba ejtették az enyémeket.

Soha nem szerettem a zöldet, de amikor megismertem Rogert, és megláttam a szemeit rögtön megváltozott a véleményem. Bár engem is ugyanilyen színnel áldott meg a sors, az enyémek sohasem ragyogtak annyira mint az övéi, inkább csak fakózöldnek volt nevezhető.

- Jobbulást kívánok neki – mondtam kábultan, mert az eszemet megint elvesztettem és egy értelmes mondatot is alig tudtam összehozni.

- Kedves vagy, megmondom – mosolygott rám Roger, majd a bekapcsolt tévé felé fordult. – Hát te meg mit nézel? – kérdezte érdeklődve.

- Csak a híradót. Már megint meggyilkoltak egy nőt Greenwoodban. Ez már a negyedik ebben a hónapban… csak huszonhárom éves volt az a lány, még csak most kezdődött volna az élete, és ez a szadista állat elvette tőle… - a hangomat akaratlanul is megszínezte a düh és a szomorúság. – Miért csinálja ezt? – kérdeztem inkább magamtól.

Roger az állam alá nyúlt, és gyengéden felemelte a fejemet, kényszerítve rá, hogy a szemébe nézzek. – Nyugi, te biztonságban vagy! – mosolygott rám, de én ettől a hangtól nem nyugodtam meg, hanem inkább csak hevesebben kezdett verni a szívem. – Téged senki sem bánthat. Itt vagyok neked, és megvédelek akármitől. Akárkitől. – olyan komolyan mondta, hogy elhittem neki, hogy bármi baj jöjjön ő itt lesz és akár az életét is feláldozza értem…na jó azért ilyenre még gondolni sem akarok.

A délután nagy része beszélgetéssel telt, de természetesen nem hétköznapi dolgokról volt szó. Imádtam vele flörtölni és már repesve vártam a pillanatot, amikor újra olyan helyzetbe kerülünk, mint tegnap este az erdőben. Az emlék megborzongtatott és kellemes melegség járta át a testemet. Aztán egyszer csak, nagyon közel hajolt hozzám, kezével megérintette az arcomat, és mélyen a szemembe nézett, ajakai már érintették az enyémeket, amikor…

…megcsörrent a telefon. Összerezzentem a hangra, és nem akartam felvenni, de amikor éreztem, hogy Roger hátrált, mégis csak felálltam és a fülemhez emeltem a kagylót: - Tessék – mondtam bosszúsan, de a válasz csak egy kattanás volt, majd a telefon búgni kezdett. Mire visszamentem Rogerhez ő már a pulcsiját vette fel, és megígérte, hogy holnap felhív, majd elviharzott. Még csak meg sem ölelt. Dühtől könnyes szemmel csaptam be az ajtót, és rögtön felhívtam Alyssát.

-Már megint itt hagyott. Minden mesés volt, amikor egyszer csak megváltozott valami, pont mint tegnap, felkapta a pulcsiját és elrohant. Még csak meg sem csókolt, hozzám sem ért… - nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam, és mást már nem is mondtam, csak bőgtem a telefonba mint egy óvodás.

Alyssa szavai úgy-ahogy lecsillapítottak, így néhány perc múlva amikor letettem a telefont egész higgadtan kezdtem bele a tanulásba. Év vége volt, úgyhogy gőzerővel készültem a vizsgáimra és harcoltam a bukás ellen. A legtöbb tantárgyból jól álltam, de a fizika reménytelen volt. A délutánom további része az értelmetlen képletek magolásával telt, de a gondolataim folyton elkalandoztak Roger felé, és ilyenkor erősen kellett koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam.

Estére teljesen kimerültem és öntudatlanul feküdtem az ágyamon. Minduntalan Roger járt az eszemben, azok a szédítően csodás zöld szemei, a kócos barna haja, az izmos teste, és az illata…nem tudom, hogy gondolhattam bármikor is, hogy ennek a pasinak én kellhetek…lassan egy könnycsepp gördült le az arcomon, de a hatalmas dörrenés amit hallottam, magamhoz térített. Újra kitört a vihar, habár ma egész nap kifogástalan, meleg idő volt. Lementem a nappaliba, hogy becsukjam az ablakokat, de amikor leértem hirtelen kialudtak a lámpák.

Remek. Áramszünet. Tapogatózva visszamentem az emeletre megkeresni az elemlámpát, majd lépésről-lépésre araszolgatva jutottam le újra a földszintre, ahol olyan hideg volt, mintha kint az esőben lettem volna. Gyorsan odarohantam az ablakokhoz és sorra becsuktam őket, de amikor már az utolsó is kilincsre volt zárva, még mindig éreztem a huzatot és a szelet. Körbevilágítottam a szobában, és amikor a lámpám fénye elérte az ajtót ledermedtem. Az tárva-nyitva állt, pedig én határozottan emlékszem, hogy miután Roger elment bezártam, hogy még véletlenül se jöjjön vissza.

Reménykedtem, hogy csalnak az emlékeim, de azért eléggé féltem amikor odamentem becsukni az ajtót. Már a kilincsen volt a kezem, amikor a veranda felől egy ismerős hang a nevemet mondta. Meresztgettem a szemeimet, de a sötétségben semmit sem láttam. Nem tudtam volna megmondani, hogy konkrétan kinek a hangját hallottam, de abban biztos voltam, hogy ismerem.

Hiába kerített hatalmába a félelem, kiléptem a verandára, ahol senki nem volt rajtam kívül. Amikor azonban vissza akartam fordulni, hirtelen egy zöld fény villant az arcomba és olyan heves fájdalom járta át minden porcikámat, amelyhez hasonlót még életemben nem éreztem.

Először egy velőtrázó sikítás hagyta el a számat, majd ájultan estem össze ott ahol voltam, a verandán…