8.fejezet

Végre befejeztem a 8.fejezetet:) nem volt könnyű, mert én is, mint sokan mások, egyszer már átéltem ugyanazt amit most Alice, és ahogy mindezt felidéztem magamban írás közben, volt, hogy nekem is potyogtak a könnyeim:) remélem azért tetszik, és főleg most várom a komikat:) csók(L)



- Alexis… - zokogtam, ahogy megéreztem az ismerős illatot – hogy fájhat ennyire?

- Alice, nyugodj meg, kérlek. Tudom, milyen az ha, reménytelenül szeretsz valakit – a hangja szomorkássá vált, de egy másodperc múlva már komolyan folytatta – De értsd meg, Roger gyilkos. Nem muszáj őket megölnünk, de el kell vennünk az erejüket. Valahogyan…

Ezt a verziót még nem hallottam, és most eléggé felkeltette az érdeklődésemet… Akkor talán még van remény.

- Hogy érted ezt? Elvenni az erejüket? Ez lehetséges? – kérdeztem szipogva.

- Apple szerint létezik egy mód, egy varázslat, amivel elvehetjük az erejüket anélkül, hogy megölnénk őket. Még sosem használtuk, egy régi könyvben bukkantunk rá, és fogalmunk sincs, hogy mik a következményei. Szóval elég kockázatos.

- De ha elvesszük az erejüket, akkor később már nem fognak gyilkolni? – kérdeztem reménykedve, mert talán most jöttem rá a megoldásra.

- Nem tudjuk Alice. Ha emellett döntünk, akkor majd kiderül… - Alexis mosolygott, de engem ezek a szavak csak feldühítettek.

- Hogy érted azt, hogy ha emellett döntünk? Nincs más lehetőség. Nem ölhetitek meg Rogert… - szavaim ismét zokogásba fulladtak, és már rázkódtam a sírástól Alexis karjaiban.

Hajnalig csak ültem és bámultam ki az ablakon. Alexis már elaludt mellettem, de én nem mentem ki, mert nem akartam egyedül lenni. Annyi minden történt az elmúlt pár napban, hogy túl sok volt az már nekem. Nem rég még a vizsgáimra készültem, és Rogerrel akartam tölteni minden percemet. A suliban már egy hete nem voltam bent, fogalmam sincs, honnan lesz igazolásom, de majd apa megoldja, azt mondta. Lassan itt a június és a nyár, de nekem nem azzal fog telni, amivel mindenki másé, gondolok itt szerelemre és bulizásokra, hanem azzal, hogy megöljem a szerelmemet. Ez vagyok én, egy reménytelenül szerelmes boszorkány. Mert reménytelen, abban biztos voltam, hiszen ha Roger valójában szeretne, nem hazudott volna, és megváltozott volna miattam. A szerelmünk miatt. Újra rám tört a zokogás, de csendben kellett maradnom, hiszen Alexis alig egy méterre aludt tőlem. Ránéztem, és egyszerre annyira irigyeltem, hiszen ő már rég megküzdött ezekkel az erőkkel, már régen túltette magát ezeken, és ami a legfontosabb ő nem szerelmes reménytelenül senkibe. Legalábbis nem tudok róla, és ha az is lenne, jól viseli, mert semmi nem látszik rajta. Reggelig alig aludtam pár órát, és amikor Alexis felkelt, én is egyből felébredtem. Kisírt szemekkel, és nyúzottan tántorogtam le a konyhába, ahol a legnagyobb meglepetésemre minden a legnagyobb épségben volt. Az ablakok egy karcolás nélkül a helyükön voltak, és nyoma sem volt annak, hogy itt nem rég még valamiféle harc folyt.

Andy, látva értetlenségemet, elmosolyodott.

- Tudod, Apple nagyon ügyes az ilyen varázslatokban – adta meg a választ a még fel sem tett kérdésemre.

Minden nap kiderül valami új? Varázslatok… szóval nem elég a szimpla erőnk, még varázsolni is tudunk?

A többiek is elmosolyodtak kikerekedett szemeim láttán, majd legyintettek, és valami olyasmit mondtak, hogy „majd megszokod”.

Persze. Idővel mindent meg lehet szokni. Még a fájdalmat is…


Az elkövetkező néhány napban semmi érdekes nem történt. Apa kérésére bementem az iskolába, és levizsgáztam mindenből, amiből kellett, úgyhogy már csak néhány napot kell bejárnom, és végre nyári szünet lesz. A fizikabukás pedig vészesen közeledik. Megírtam egy dolgozatot, ami pocsék lett. Az utolsó napon, pénteken derül ki, hogy mi lesz az eredmény. Nem érdekel igazán már semmi, főleg nem az iskola, a lényeg, hogy átmenjek mindenből. Ha pedig bekövetkezne az igen esélyes fizikabukás, akkor nekem itt van Apple, aki, Andy szavaival élve, nagyon ügyes az ilyen varázslatokban. Nem akartam saját célra használni a képességünket, de ha már a mágia elvette tőlem a szerelmemet és a normális életemet, akkor úgy éreztem, tartozik ennyivel.

Roger nem keresett, mióta eltűntem tőlük. Nyilván tudják, hogy megtudtam. Viszont gyilkosságok sem történtek már egy ideje. Tehát a Kárhozottak visszavonultak egy időre.

A fájdalom, amit Roger hiánya okozott, természetesen nem múlt el, de most már képes voltam tiszta fejjel végiggondolni, hogy mit tettek, és, hogy velünk is hasonlót terveztek. Engem is meg akart ölni, mondogattam magamnak, azokban az órákban, amikor újra visszatért volna a bizalmam Roger iránt.

Volt, hogy csak feküdtem az ágyon, és nem éreztem semmit, sem szerelmet, sem gyűlöletet, sem fájdalmat. Ilyenkor újraéltem az együtt töltött órákat, és újrapörgettem magamban minden egyes beszélgetést. Ahogy hozzám szólt, ahogy átölelt, vagy megcsókolt. Minden egyes percre pontosan emlékszem, és ha felidézem ezeket, akkor minden porcikámat átjárja a fájdalom, és inkább meghalnék. Semmi kedvem élni, vagy bármit csinálni, és semmi kedvem a harchoz sem, amit már napok óta emlegetnek Alyssáék. Most náluk lakunk, mert úgy döntöttek, hogy ez mindenkinek biztonságos.

Szörnyű volt látni őket, mert más nem volt a szemükben csak sajnálat, ezért inkább a nap nagy részét Alyssa szobájában töltöttem, és csak ha nagyon muszáj volt, akkor mentem le a többiek közé. Alexis minden egyes alkalommal rám mosolygott, és egyedül ő volt az, akin láttam, hogy fáj neki a szomorúságom. Nyilván olyan vagyok neki, mint a kishúga, és ezért viselkedik így velem. De ő is sokat beszélt a harcról, és ezért vele se volt kedvem beszélgetni már.

A harc… fogalmam sem volt, hogy mire gondolnak pontosan, de nem sok jót ígért, az a sok készülődés, amit láttam. Varázslatokat gyűjtöttek, térképeket, és minden egyes lehetőséget pontról pontra átbeszéltek. Nem sokat érzékeltem a külvilágból, de ez a kevés, ami beszűrődött, még jobban elkeserített. Nem akartam harcolni senki ellen, főleg nem Roger ellen, mert bár elítéltem, és próbáltam gyűlölni, még mindig ugyanannyira szerettem, és ugyanannyira hiányzott.

Ám egyszer amikor, újdonsült szokásomhoz híven az ágyban feküdtem, és fejemet a párnába fúrva zokogtam, újra éreztem a már rég nem tapasztalt erőt, és egy kép kúszott be az elmémbe, megmutatva nekem a jövőt.

Kora ősz felé járhatott, a fák már kezdték lehullatni a leveleiket, és mi hatan egy ismeretlen környéken jártunk, mégis úgy tűnt, céltudatosan. Egy régi elhagyatott ház felé tartottunk, ami magányosan állt a domboldalon, de nem elsőként érkeztünk oda, mert bentről már hallani lehetett valamiféle hangokat. Amint beléptünk, villant a jól ismert zöld fény…

Magamhoz tértem, de semmi különöset nem éreztem, sem félelmet, sem fájdalmat…

Lementem apáékhoz és elmeséltem nekik mindent, amire ők elégedetten néztek egymásra. Nem értettem ezt a reakciójukat, és sejtettem, hogy megint eltitkolnak valamit, de most már ez sem zavart. Nem volt szükségem rájuk, és senkire sem. Magamra maradtam a világban, mert senki nem ért meg. Újra kitört belőlem a zokogás és elindultam a lépcső felé, ám útközben meggondoltam magam és a bejárati ajtó felé vettem az irányt.

Kellemesen meleg, nyári nap volt, mint mostanában mindig, úgyhogy gondoltam lemegyek a tóra és sétálok, hátha attól megnyugszom. Útközben találkoztam néhány ismerősömmel, de bájcsevejhez most nem volt kedvem, úgyhogy csak színtelen hangon köszöntem, majd tovább sétáltam. Már az idejét sem tudom, mikor jártam itt utoljára… talán egy hónapja… Vele…

A szemeim előtt megint minden elhomályosult, és már kezdett elegem lenni az állandó zokogásból, de egyszerűen nem tudtam visszatartani a sírást. Lassan lépegettem a part felé, amikor megláttam egy fiatal lányt a szerelmével, amitől annyira dühös lettem, hogy mellettem a parton, sorba belehullottak a kövek a tóba. Ijedten körbenéztem, de úgy tűnt senki sem vette észre. Szóval ez így is működik… Eddig nem tudtam, hogy az erőm és az érzelmeim kapcsolatban állnak.

És mennyire hatalmas lesz akkor az erőm, ha az agyam felfogja azt a képet, amit egyenlőre még csak a szemem látott?

Roger és Sheena kézen fogva.

Zokogásom erősödött, és mit sem törődve azzal, hogy hány ember láthat, elindultam feléjük...