9.fejezet

Meghoztam a 9.fejezetet:) hajnal félkettőkor javítottam ki, szóval az esetleges hibákért elnézését, de már csukódtak le a szemeim:P várom a komikat:) csók(L)

Félelmet egyáltalán nem éreztem, pedig két gyilkos felé tartottam, akik már minket is meg akartak ölni, talán többször is. Abban a pillanatban, ahogy Roger felém fordult, Sheena is rám nézett, és szemeiben gúnyos mosoly bujkált zaklatott arcom megpillantása után.

Már csak pár lépés választott el tőlük, de az idő egyszerre lelassult, s körülöttem a gyerekek, és utánuk szaladó anyukájuk is csak egy összemosódott képpé váltak. A múlt kegyelmet nem is merő módon tört be a tudatomban, az előttem álló fiút olyan képben lefestve, ami számomra a legszívszorítóbb volt. Láttam, ahogy kézen fogva sétálunk, és láttam, ahogy megölel, majd magához húz, és lassan, de annál forróbban megcsókol, pontosan tudva hogy nekem ezek a mozdulatok jelentik a mindenséget. És most egy másik lánnyal, legyen ez akármilyen kegyetlen gyilkos, egy másikkal van, őt öleli, őt csókolja, neki mondja, hogy szereti, bár gyanítom, hogy ez mindig is így volt, akkor is, amikor az én szemembe mondta ezt a megbabonázó szót.

Sheena csokoládé barna szemeit rám szegezte, majd szája, ami, hiába tagadnám, ugyanolyan gyönyörű volt, mint az egész lány, mosolyra húzódott és mondott valamit Rogernek.

Az én Rogeremnek. Féltékenységről itt szó sem volt, mert az sosem volt az én formám, inkább mérhetetlen szomorúság és düh keveredett bennem, és magam sem tudtam, hogy éppen melyik dominál.

Roger elengedte kedvese kezét, majd bájos, megbabonázó mosollyal az arcán elindult felém. Zöld szemeit kisfiúsan lesütötte, majd rám emelte tekintetét, ugyanazt a hatást elérve, mint mindig. Lábaim remegni kezdtek, és már-már éreztem a hasamban a pillangók ismerős szárnycsapásait, amikor is a düh végre megtisztította elmém a csábító képektől, és helyére becsempészte a valóságot.

Hiába próbáltam küzdeni a szívemmel, ez a harc elveszettnek tűnt, de azért még tudtam az eszemre hallgatni, és erre most nagyon is szükségem volt. Minden visszatért körülöttem a rendes kerékvágásba, már az idő is a megfelelő gyorsaságban telt, amikor is odaértem közvetlenül melléjük.

- Szép nap, igaz? – kérdeztem, gondosan ügyelve arra, hogy kerüljem mindkettejük tekintetét, így pillantásom a tó nyugodt vizére szegeztem.

- Mihez szép? A gyilkoláshoz? – Sheena hangja meglepett, mert ha nem ismerném, még barátságosnak is nevezhettem volna.

- Neked az teljesen mindegy. A hozzád hasonló lelketlen lényeknek mindegy milyen nap van, ti bármikor gyilkoltok – próbáltam annyira nyugodt hangon beszélni, amennyire csak lehetséges volt, és ez többé-kevésbé sikerült is, főleg annak köszönhetően, hogy a pillantásom még mindig nem kapcsolódott össze Rogerével, - inkább a hazugságra gondoltam. Ahhoz elég szép nap van, nem igaz? – szavaimat, melyeknek nem sok értelme volt, Sheena szemébe mondtam, de tudat alatt Rogerhez intéztem.

- Hazugság? Ki hazudott bármikor is a másiknak? – a gúnyos kacagás még jobban felingerelt, de nyugodt maradtam. Inkább a halál, minthogy meglássák rajtam, mennyire is szenvedek. – Roger mindig is azt mondta nekem, hogy szeret, és én biztos vagyok benne, hogy így is van. Még akkor is elhittem, amikor veled játszadozott. Azok voltak a kedvenc napjaim, ahogy az erejére még rá nem ébredt boszorkány szépen besétál a csapdába. Kár, hogy nem maradtál vele tovább, én élveztem volna a többit is, amit neked szánt – Roger most először fordult felénk, eddig tekintete valahová a távolba révedt.

- Édesem, majd én… - Roger kezét Sheenáéba tette, majd rám nézett. Itt volt az ideje az elkerülhetetlennek, hogy pillantásunk összekapcsolódjon…

- Kíváncsi lettem volna, még mit találsz ki számomra, Roger – ahogy kimondtam a nevét, hangom alig hallhatóan megremegett, és kezem a hátam mögött ökölbe szorult.

Legszívesebben üvöltöttem volna kíntól, amit ebben a pillanatban éreztem, és rohantam volna, magam sem tudtam, hogy hova, csak messze el onnan. A pillantása, ahogy hosszú idők óta újra rám nézett, szinte égetett és újra megdobogtatta, napok óta halottnak tűnő szívemet.

Nem szabadna így viselkednem, így gondolnom rá, de egyszerűen muszáj volt beszélnem vele, bár észszerű magyarázatot én sem találtam rá, hogy miért. Amikor elindultam feléjük a düh vezérelt, de már akkor sem tudtam, hogy mi értelme ennek az egésznek.

Vissza már úgysem kaphatom, ez a tudat élt bennem napok óta, de most először éreztem úgy, hogy már nem is akarom.

Légzésem lassan visszatért a normális tempóba, és a lábaim sem reszkettek már úgy, mint a nyárfalevél.

- Volt pár ötletem, bár már azon is meglepődtem mennyire elaléltál attól az egyetlen szótól, hogy szeretlek – szemtelenül elvigyorodott, majd rögtön utána felhangzott Sheena megvető kacagása is, ami belőlem, pontosan azt a reakciót váltotta ki, amitől tartottam.

Mint már tapasztaltam, nem muszáj a kezemet használnom, ahhoz, hogy használjam az erőmet, úgyhogy most csak szemeimmel intettem feléjük, mire ők levegőbe repültek, egyenesen neki, a mögöttük álló, ezerévesnek tűnő öreg fának.

Sheena szemében irtózatos düh jelent meg, majd elindult felém, de alig tett néhány lépést, Roger lefogta és halkan suttogott neki.

- Ne itt édesem, elintézzük otthon.

Ez volt az utolsó emlékem, majd miután magamhoz tértem, itt találtam magam, ezen a meglepően kényelmes ágyon, megkötözve. Ahogy a szemem hozzászokott a félhomályhoz, rájöttem, hogy hol vagyok. Roger szobájában.

Óvatosan felültem és megpróbáltam kiszabadítani magam a kötések szorításából, de amikor ez nem sikerült, kimerültem rogytam vissza fekvő helyzetbe. Ám hirtelen valami zseniális ötlet jutott eszembe… miért ne használhatnám az erőmet? Elmosolyodtam, majd erősen koncentráltam és a kötél lassan kioldódott a kezeimen. Elégedetten ültem fel, majd ugyanezt tettem a lábaimon lévő kötéllel.

Felálltam és az ajtóhoz siettem, ami persze zárva volt, és ott bármivel is próbálkoztam, a mágia cserbenhagyott. Oda mentem az ablakhoz, de mielőtt hozzáértem egy hang szólt hozzám a sötétből.

- A helyedben nem tenném – ijedtemben egy aprót sikítottam, majd vége megláttam, hogy hol ül Roger.

- És miért is nem? – kérdeztem még mindig remegő kezekkel.

- Apámnak vannak kegyetlen átkai. Szerinted nem gondolt arra, hogy meg akarsz szökni? – valami azt súgta, hogy ne higgyek neki, de beláttam, hogy lehet valami igazság a szavaiban, bár ez Rogernél ritka, gondoltam keserűen.

Hátráltam pár lépést, majd újra leültem Roger ágyára, és csak meredtem a sötétségbe.

- Hogy kerültem ide? – meglepetésemre hangosan tettem fel azt a kérdést, ami eddig csak a fejemben keringett.

- Az maradjon az én titkom – Roger hangja színtelen és érzelemmentes volt.

- Élvezed, igaz? Élvezed, hogy átverhettél, és most még fogva is tarthattok? – szavaim élesen és keserűen csengtek.

- Ha csak sejtenéd mennyire – ördögi kacaj hagyta el a száját, amitől a hideg borsózott a hátamon.

Ebben a pillanatban kattant a zár, és egy sötét alakot láttam belépni rajta. Ahogy közelebb jött, tudtam, hogy ki ő. Aaron. Ugyanolyan volt, mint azon a családi fotón, ami azt a végleges látomásomat okozta. Világosbarna haja összevissza állt, és néhány tincs még az arcába is lógott, bár úgy tűnt ez őt egyáltalán nem zavarja. Apró zöld szemei félelmet keltettek bennem, mint ahogy a mosolyra húzódó vékony szája is, a kissé borostás arcán.

- Alice, végre megismerhetlek – mondta mély, ám hízelgő hangján – fiam, menj, négyszemközt szeretnék beszélni a hölggyel.

- A viszontlátásra Alice – mondta Roger, majd kiment az ajtón –, ha egyáltalán lesz olyan – egy újabb ördögi kacaj, majd Roger végleg eltűnt a szobából.

- Alice… el sem hiszed, mennyire örülök a találkozásnak, már nagyon sokat hallottam rólad. Sok jót. És ez nem tetszik nekem. A te erődet igazán használhatnád értelmesebb dolgokra is.

- Például gyilkolásra? – hangomban nyoma sem volt félelemnek, habár belül reszkettem.

- Egyre gondoltunk – kacsintott rám, és nekem ettől a gesztustól hányingerem támadt.

- Inkább a halál, minthogy fajtád mellé álljak – őszinte undorral mondtam ki minden egyes szót egyenesen a sátánian zöld szemeibe.

- Buta kislány… emlékszem annak idején az édesapád pontosan ezt mondta, és valóban fizetnie kellett egy élettel. Édesanyádéval –gúnyos mosollyal mondta ezt, és valószínűleg elérte azt, amit el akart, mert mérhetetlen düh árasztotta el minden porcikámat.

A polcokról hangos robajjal hulltak le a különböző tárgyak, és a falakról is sorba leestek a fényképek. Aaron csodálattal figyelte mindezt, majd elismerően rám nézett.

- Tényleg bámulatos. Mire vagy még képes?

- Mindenért megfizettek – üvöltöttem, majd felpattantam és az ajtó felé vettem az irányt.

Még hallottam a sátáni nevetését, még láttam, ahogy felém fordul, de rögtön ezek után már a földön feküdtem és vergődtem fájdalmamban. Pokolian zöld szemei szinte világítottak és a fájdalom elöntötte minden porcikámat. Ismerős volt már az érzés, de soha nem tudtam valójában mi okozza ezt. Hát most megtudtam. Aaron erre képes. Határtalan fájdalmat okozni. Akárcsak a fia.

Szólni sem bírtam kínomban, semmire sem voltam képes, csak üvölteni. Minden részemben tombolt az elviselhetetlen fájdalom, és azt kívántam bárcsak visszatekerhetném az időt, újra a szobámban lehetnék és sírhatnék Roger miatt. Százszor inkább az a fájdalom, mint ez.

Percek múlva, ami nekem óráknak tűnt, csillapodni kezdett a kínzó érzés, majd lassan meg is szűnt.

- Én ezt tudom – mondta büszkén.

- Akárcsak a fiad – meglepődtem, hogy meg tudtam szólalni ezek után.

- Ne haragudj, az a szerelmi történet az én ötletem volt – ördögi nevetése betöltötte a szobát.

Úgy láttam még akar valamit mondani, de ekkor Roger lépett be a szobába, majd apja felé fordult.

- Apa, megérkeztek Joelék.