6. fejezet

Most minden azon múlik, hogy mennyire vagyunk gyorsak, és, hogy mikor támad újra látomásom. Alyssa folyamatosan hívogatta Rogert, egyelőre sikertelenül, nekem pedig az volt a dolgom, hogy minél erősebben gondoljak rá, hátha attól végre beugrik egy kép, ami segíthet. Mert így még a keresést sem tudjuk elkezdeni. Annyit tudunk, amennyit láttam, hogy egy sötét, kihalt sikátorban lesz, de abból rengeteg van, akár itt Indianapolisban is. Már talán egy óra is eltelt az utolsó látomásom óta, és akármennyire is koncentráltam, nem történt semmi.

Alyssa, Apple, Andy és apa lent voltak a konyhában és valami terven törték a fejüket, Alexis pedig fent maradt velem. Nem szólt egy szót sem, csak ott volt velem, és ez pont elég volt. Rettenetesen féltem, hogy bármi baja is eshet Rogernek, de Alexis jelenléte némiképp megnyugtatott.

Hallottam, hogy apáék beszélgetnek, láttam, hogy Alexis ott ül mellettem, de ekkor hirtelen már nem voltam ott, és az ismerős erő újra a hatalmába kerített. Már szinte kezdtem hozzászokni az érzéshez, és most már nyugtalanul vártam, hogy mit fogok látni.

A házunk előtt állt három csuklyás alak. Három nő. Sheena, Zaira és Miracle. Egy másodpercig mozdulatlanok voltak, de amint nyílt a bejárati ajtó, egy lépést mindhárman előreléptek. Apa és Andy lépett ki a verandára, de ugyanabban a pillanatban Sheena felemelte egyik kezét, feléjük intett, mire mindketten a földre rogytak, mintha megbénultak volna. Ekkor én léptem ki az ajtón, és tekintetem először apáékra, majd a csuklyásokra siklott. Rögtön lehajoltam, hogy segítsek nekik, de egy ismerős hangra felkaptam a fejem.

- Alice – csalogató, mégis vészjósló hang szűrődött ki a házunk melletti kis erdőből. Ugyanaz a hang volt, ami nem rég a verandán szólított meg.

Oldalra néztem, és ott állt velem szemben maga a mester. Ő is fekete csuklyát viselt, és a sötétben nem láttam az arcát, csak a zöld szemeit, amik szinte világítottak. Ahogy egyre közeledett reflexszerűen kaptam magam elé a kezeimet, majd az egyikkel feléje intettem, mire ő a magasba repült, és néhány méterrel arrébb hangos puffanással ért földet.

A másik pillanatban viszont, mint ha mi sem történt volna, felállt a földről, majd újra felém indult. Hiába próbáltam volna újra próbálkozni az erőmmel, már semmi időm és lehetőségem nem maradt, mert ő rám villantotta a szemeit, melyből a már jól ismert zöld fény áradt, és a fájdalom elöntötte minden porcikámat.

Zihálva tértem magamhoz, kivert a víz és remegtem. Alexis azonnal odaugrott hozzám.

- Mi történt? – kérdezte szorosan fogva a kezemet – Alice, mit láttál?

- Hol… van… apa? És… és… Andy? – kérdeztem még mindig sűrűn kapkodva a levegőt.

- Elmentek Rogerékhez, hátha találnak valamit – mondta Alexis.

- Ne! – hisztérikus sikítás hagyta el a torkomat, majd abban a pillanatban felugrottam, és az ajtó felé vettem az irányt.

Apa és Andy az előszobában álltak, és éppen indulni készültek.

- Apa! Ne menj ki! Itt vannak! Sheena… és… és… Miracle és Zaira. És láttam a mesterüket is. Titeket támadtak meg, a mesterük pedig engem – gyorsan elhadartam, hogy mit láttam, mire apa levette a kezét a kilincsről és közelebb lépett hozzám.

- Mit láttál még kicsim? – próbált nyugodt maradni, de a hangján érződött a feszültség.

- Mást nem, de apa kérlek, ne menjetek ki! Itt vannak a házunk előtt – a hangom megremegett, és csak most vettem észre, hogy még mindig görcsösen kapaszkodom Alexisbe.

De ahogy felpillantottam rá, eszembe jutott még valami.

- Apa… azt hiszem láttam egy másik erőmet… mintha egy mozdulattal a levegőbe repítettem volna a mesterüket… - minden szót lassan ejtettem ki, mert még én sem voltam biztos abban, amit mondtam.

- Telekinézis… pont, mint anyának… - Apple hanga halkan, kedvesen csengett, és egy könnycseppet láttam megcsillanni a szemében.

A négy testvér szülei már régen meghaltak, nekem csak néhány emlékem van róluk, de fogalmam sem volt arról, hogy az édesanyjuk is boszorkány lett volna.

Boszorkány… Sohasem mondtam még ki ezt a szót, még magamban sem, és most, hogy megtettem, megremegtem. De igaza volt Alyssának… egy kicsit tetszett is. Ám most nem értem rá gondolkozni ezen, hisz fontosabb dolgunk is volt. Megmenteni Rogert.

- Joel… - Alexis hangja törte meg a néma csendet – ha ők itt vannak, akkor Roger…

- Pontosan… egyedül van. Vagy Sylassal és Aloysiussal, de ők nem fogják bántani, mert Alice látomásában hatan szerepeltek – mondta apa, kiegészítve Alexist.

- Menjünk el hozzánk, javasolta Andy – ha most elmegyünk, egy ideig nem fogják tudni, hogy hova tűntünk, és mire rájönnek, kitalálunk valamit.

Andy javaslatával mindenki egyet értett, és felkészültünk a csoportos teleportálásra. Körbeálltunk mind a hatan, megfogtuk egymás kezét, és egy pillanat múlva újra magával ragadott a különös érzés. Fényáradat vett körül minket, és éreztem az erőt, ami kiszakít a nappalinkból, és egyenesen Alyssáék házába repít. Jobban viseltem, mint először, de még most is beleszédültem. Amikor megérkeztünk, lehangoló látvány fogadott minket. Mindenfelé üvegszilánkok hevertek, és bár tudtam az előzményeit, először mégis meglepődtem, majd arcom szomorkásra váltott.

- Ne is törődj vele, se perc alatt feltakarítjuk – mondta Apple, amikor meglátta az arckifejezésemet.

- Hát persze, gondolom – sóhajtottam.

- Rendben, hol kezdjük? – kérdezte Andy, megtörve a hirtelen beállt csendet.

- Semmit sem kell elkezdenünk. Minden rendben. Egyelőre. – mindenki Alyssára figyelt, de egyikünk sem értette miről beszél.

- Alyssa… - kezdte Alexis, de nővére leintette.

- Odanézzetek - Alyssa jobb mutatóujjával a kapu felé mutatott.

Mindenki legnagyobb megdöbbenésére - és megkönnyebbülésére –, Roger állt ott.

A szívem akkorát dobbant, amikor megláttam, mintha száz éve egyet sem vert volna. Azonnal feltéptem az ajtót és rohantam felé. A nyakába ugrottam, amit ő nem tudott mire vélni, de azért ugyanolyan erővel visszaölelt, majd megcsókolt. Még magamnak sem mertem bevallani, de féltem attól, hogy soha többet nem fog már a karjaiban tartani, és soha többet nem csókol meg.

- Szia drága – mosolygott, és megfogta a kezemet. – Nem találtalak otthon, úgyhogy gondoltam itt leszel.

- Úgy örülök, hogy látlak – még mindig nem tértem magamhoz a megkönnyebbüléstől.

Roger válasza erre egy újabb mosoly volt. – Nem megyünk át hozzánk? Szabad a lakás, apa nincs otthon – most már vigyorgott, és olyan szemekkel nézett rám, aminek élő ember nem tud ellenállni.

- Egy… egy perc. Hozom a táskámat – mondtam, majd berohantam a házba.

- Elmész vele? – kérdezte Alexis olyan fura hangon, amit nem tudtam hova tenni.

- Hozzájuk megyünk, minden rendben lesz – mondtam inkább magamnak, de a többiek felé fordulva.

- A mobilod legyen nálad, és bármi baj van, bármi furcsaságot észlelsz, azonnal hívj minket. Akkor is, ha látomásod volt – adta ki az utasítást apa, majd a kezembe nyomta a táskámat – Indulj, és érezd jól magad, nagylány.

Rákacsintottam apára, majd megöleltem, és már kint is voltam az ajtón. Odaszaladtam Rogerhez, aki magához szorított, megcsókolt, majd kézen fogva elindultunk hozzájuk.

Körülbelül tíz perc múlva egy gyönyörű szép ház előtt álltunk, Indianapolis talán legelőkelőbb környékén. Fogalmam sem volt, hogy itt lakik Roger, és csak most jöttem rá, hogy mennyi mindent nem tudok még róla. A szüleit sem ismerem, bár egyszer említette, hogy az édesanyja még kiskorában halt meg. Akárcsak az enyém… mint mindig, ha anyára gondoltam szomorú lettem, úgyhogy igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat, és Rogerre koncentrálni.

Beléptünk a házba, ami belülről még gyönyörűbb volt, mint kívülről. A falak színe passzolt a bútorok színével, és minden apró részletben érezhető volt a precizitás. Biztos voltam benne, hogy nem férfikéz van a ház berendezésében, de, hogy kié, arról fogalmam sem volt. Különösképpen nem is érdekelt, úgyhogy meg sem kérdeztem, inkább tovább nézelődtem.

Roger szobája az emeleten volt, az édesapja, Aaron szobája mellett. Aaronnel még nem találkoztam, és nem is sokat hallottam róla, de már szerettem volna megismerni.

- Apukáddal mikor találkozhatok? – tettem fel hirtelen a kérdést Rogerhez fordulva.

- Apámmal? – meglepettnek tűnt a hangja, de egy másodperc múlva már határozottan válaszolt. – Holnap. Mit szólsz hozzá? Átjöhetnél ebédre, istenien tud főzni.

- Rendben – mosolyodtam el, majd beléptem Roger szobájába.

Ott is, mint az egész házban mindenhol, rend és harmónia uralkodott, és nyoma sem volt annak, hogy ez egy fiú szoba. Roger nem szerette a focit, vagy a kosárlabdát, ezért ilyesmi dolgok nem is voltak a szobájában. Közelebb léptem a szekrényhez, ahol egy régi családi fénykép volt hármójukról. Aaron és az édesanyja kézen fogva vezettek egy, talán három éves kisfiút. Rogert.

Jobban meg akartam nézni, úgyhogy a kezembe vettem, de ekkor, a mostanra már jól ismert erő kerített a hatalmába, és szemeim elé egy kép villant be.

A rettegés egy másodperc alatt a hatalmába kerített, amint tudatosult bennem, hogy kit láttam…