3.fejezet

- Kicsim… kicsim, térj magadhoz! - Csak hangfoszlányokat hallottam - Alice! Alice! Én vagyok az! - megismertem apa hangját, de a szemeimet még mindig nem tudtam kinyitni.

- Éreztem, hogy az egyik keze a hátamra csúszik, a másik pedig a térdhajlatomba, és lassan felemel a földről. Néhány másodperc múlva, amikor már a kanapén feküdtem, apa újra beszélni kezdett hozzám.

- Alice, nincs semmi baj, én vagyok az. Nézz rám, ha hallasz! – mondta halkan, de határozottan.

Újra megpróbálkoztam kinyitni a szemem, és amikor végre sikerült, megláttam apa aggódó arcát. Fel akartam ülni, de ekkor hirtelen éles fájdalom hasított a lábamba, felszisszentem, mire apa visszanyomott a párnákra.

- Maradj nyugton! Megnézem, de szerintem eltörött. Elég ügyetlenül estél, de mond csak mi ütött beléd? – kérdezte apa, és közben feltűrte a nadrágom szárát, szabaddá téve a sérült bokámat.

Nem értettem miről beszél, és fogalmam sem volt, hogy mi történt, de ahogy apa hozzáért a lábamhoz, újra belenyilallt a fájdalom, és akkor egyből felrémlett valami homályos emlék…

- Apa… - kezdtem, bár még nem igazán tudtam, hogy mit is akarok kérdezni – apa… mi volt az a… az a zöld fény?

Ha tőlem kérdezte volna valaki ezt, valószínűleg én is ugyanolyan meglepetten néztem volna az illetőre, mint ahogy apa énrám.

- Zöld fény? – a hangja meglepetten csengett – Kicsim! Semmiféle zöld fény nem volt ott. Amikor megérkeztem, ott álltál a verandán, és úgy meredtél a sötétbe, mintha megfagytál volna. Aztán észrevetted a kocsit, sikítottál egyet, majd összeestél…- mondta apa komolyan, még mindig kezében tartva a bokámat- Ha jól látom, nem tört el, de azért beviszlek a kórházba, hogy megnézzék.

Jelenleg a sérülésem érdekelt a legkevésbé, sokkal inkább azon voltam fennakadva, amit az előbb mondott. Hogy érti azt, hogy nem volt semmiféle zöld fény? Összeestem, amikor megláttam a kocsit… nem, nem, ez őrültség! Jól láttam, amit láttam, és az nem kocsilámpa volt, hanem valami furcsa fény… ráadásul ott volt még a fájdalom is… Szinte még most is érzem minden tagomban azt a pokoli kínt. Újra és újra beleremegek, ha rágondolok.

Ahogy átgondoltam ezt, tényleg elég hihetetlennek tűnt, de volt ott valaki, vagy valami, és nem az apám, ebben biztos voltam. Nem az ő hangját hallottam, amint a nevemen szólít, hiszen az övét száz közül is felismerném… és ugyebár ő akkor a kocsiban ült, elmondása szerint.

Apa felemelt, kivitt a kocsihoz, és betett az anyósülésre. Nem szóltam egy szót sem, csak a gondolatok cikáztak ide-oda a fejemben. Rá kell jönnöm, hogy mi történt, mert valamit apa nem mond el, az biztos. Lehetetlen, hogy az történt volna, amit ő mesélt. Lehet, hogy ott volt, de nem az autó reflektora okozta azt a borzalmas fájdalmat, és nem attól estem össze, arról nem is beszélve, hogy az még csak nem is zöld. De ettől eltekintve ott volt még a titokzatos ismerős is, aki a nevemet mondta a sötétben… Azóta sem tudom, kinek a hangja lehetett, de már hallottam valahol nem is olyan rég… Fogalmam sem volt, hogyan derítsem ki ezeket a dolgokat, de most már gondolkozni sem volt erőm, mert a szemeim minden másodperccel lejjebb és lejjebb csukódtak…


***

Csak rohantam és rohantam, a lábaim már alig bírták az eszeveszett tempót, a tüdőm mintha ki akarna szakadni a helyéről úgy sajgott. De tovább futottam az erdőn keresztül, egyenesen és céltudatosan, míg végre elértem a tisztásra ahol már többen voltak. Körbenéztem és felüvöltöttem, amikor megláttam mi történt. Három sötétbarna hajú nő állt Alyssa holtteste mellett, szemükben elégedett és gúnyos mosollyal. A düh kitört belőlem, erősen rájuk koncentráltam, a szemeim szinte szikráztak az elfojtott érzelmektől, majd abban a pillanatban, ahogy rájuk szegeztem a tekintetemet ők a magasba repültek és pár méterrel arrébb hangos robajjal értek földet.

Ekkor egy mély férfihang szólalt meg valahonnan az erdőből: - Zaira, Miracle, Sheena! Hozzám! – parancsolta, és a nők azonnal felugrottak a földről, mintha semmi sem történt volna, majd gyors léptekkel elindultak a fák felé. Azt már nem láttam, ahogy be is érnek, mert ekkor egy ismerős zöld fény villant, és testemet elöntötte a fájdalom…


Zihálva ébredtem a saját sikításomra. A bokám is sajgott, de leginkább az álombeli fájdalmat éreztem, ami a kelleténél valóságosabb volt. Fogalmam sem volt, hogy mit jelentett az álom, de annyira valószerűnek tűnt, hogy újra eleredtek a könnyeim. Borzasztó volt Alyssát holtan látni, ráadásul tudtam, hogyha előbb érek oda megmenthettem volna. De mindez csak álom volt, nyugtattam magam, bár közel sem tűnt annak…

Már kilenc óra is elmúlt, úgyhogy lementem a konyhába reggelizni. Még csak a lépcső tetején álltam, amikor hallottam, hogy apa telefonál valakivel.

- Andy… nem vihetjük még magunkkal, így is veszélybe került már. A testvéreid itt maradnak és vigyáznak rá, de nekünk muszáj mennünk, nem engedhetjük meg, hogy újra megtörténjen. Délben indulunk- apa letette a telefont, és elindult a lépcső felé. Gyorsan visszabicegtem a szobámba és befeküdtem az ágyamba.

Alyssáék négyen vannak testvérek: ő, Apple, Andy és Alexis. Andy a legidősebb, huszonöt éves, Alexis pedig a legfiatalabb, ő még csak tizenkilenc. Apple és Alyssa pedig a húszéves ikerpár. Nagyon kedvelem őket, mert akárhányszor megyek hozzájuk, olyan mintha otthon lennék, és apa is jóban van mindegyikükkel, de azért azt nem tudtam, hogy ennyire jóban… fogalmam sem volt mit jelentett az a telefonbeszélgetés közte és Andy közt, de gyanítottam, hogy rólam volt szó.

Ebben a pillanatban bekopogott apa: - Kicsim, el kell mennem, elintézni pár dolgot. Boldogulsz egyedül vagy felhívjam Alyssát?- kérdezte apa.

-Majd én felhívom- mosolyogtam rá, de a kezemet ökölbe szorítottam a hátam mögött. Iszonyú ideges voltam… már megint elmegy, és nem mondja meg, hogy hova…

-Rendben. Vigyázz magadra, sietek haza. - köszönt el, és kiment a szobámból. Rögtön felkeltem és utána mentem. Jól sejtettem, egyből a telefonhoz ment. – Szia Alyssa, én vagyok az Joel. Most indulunk Greenwoodba. Jöhettek.

Greenwood?? Te jó ég…