-Most már kinyithatod a szemed-súgta Roger a fülembe.
Amikor körbenéztem minden szó bennem ragadt, és talán még a lélegzetem is elállt egy pillanatra. Egy virágokkal teli réten voltunk, ahol rajtunk kívül csak a madarak szálltak fáról-fára és vidáman csiripeltek, mintha ugyanazt a boldogságot éreznék mint én. Mesébeillően gyönyörű helyen voltunk, ehhez foghatót még életemben nem láttam, és ilyen boldogságot is már rég éreztem. Leheveredtem a selyemre emlékeztető ragyogóan zöld fűbe és magam mellé húztam Rogert is. Amikor már egymás mellett ültünk felém fordult, és rám mosolygott: -Tetszik?-kérdezte mélyen a szemembe nézve.
-Roger…szinte a lélegzetem is elállt, ez gyönyörű…még sosem láttam ilyet. Köszönöm.-mondtam most már én is mosolyogva.
-Ennek örülök-ahogy ezt kimondta átölelt és így félig-meddig összebújva feküdtünk le a fűbe.
Órákig szinte csak a felhőket, és egymást néztük, de nem szóltunk egy szót sem, mégsem éreztem ezt kínos csendnek, inkább megnyugtatónak. Roger mellett sosem vagyok ideges vagy feszült, mellette mindig az az érzésem, hogy bármi is történjék, bármi baj is jöjjön mindig lesz jobb és mindig lesz boldogság. De nem…ez nem lehet még a szerelem…inkább csak barátságnak mondanám ami szépen lassan talán átalakulhat…nem, nem ábrándozhatok ilyenről, mert nem akarok csalódni, főleg nem Rogerben aki most már az életem fontos részét képezi hónapok óta...
A gondolatok tengeréből az Ő szavai húztak a felszínre: -Mennünk kellene drága, hamar be fog sötétedni…-imádtam amikor így nevezett, imádtam amikor hozzám szólt, imádtam amikor vele lehettem.
-Jólvan menjünk-mosolyodtam el, még mindig annak az egy szónak a hatása alatt állva.
A réten áthaladva lassan sétálni kezdtünk a fák felé, ám amikor beértünk a lombok alá, szinte teljesen ellepett minket a sötétség. Sosem voltam félős típus, de most mégis egy kicsit megborzongtam, ám ez csak addig tartott amíg meg nem éreztem Roger karját a derekamon, kissé magához húzott, de nem tolakodóan, inkább magától értetődő udvariassággal. Reméltem, hogy nem csak a jómodor miatt teszi ezt, hanem a közelségemet is szeretné érezni…Alice..már megint ábrándozol…-figyelmeztettem magam. Több okból sem akartam szerelmes lenni: egyrészt nem akartam csalódni, mert abból jutott már elég, habár még szerelmes soem voltam, kalandokból volt bőven, és mindig minden tapasztalatom az volt, hogy csak ki akartak használni. Másrészt pedig nem akartam Rogert elijeszteni magamtól, mert ha ő tényleg csak barátként gondol rám, akkor én is úgy fogok rá. És ez így lesz tökéletes…
Nem tudom mióta mehettünk, de már kezdtem aggódni, mert még mindig az erdőben voltunk, ami idefelé sokkal kisebbnek tűnt. Éreztem, hogy Roger lassítani kezd, majd lassan elengedi a derekamat. Megrémültem, mert fogalmam sem volt róla, hogy hol lehetünk, és mivel már teljesen leszállt az éj, az orrom hegyéig sem láttam. Furcsa pattogó hangot halottam abból az irányból ahol Roger állt, s rögtön ez után egy kisebb fényt láttam meg. Másodpercek sokaságára volt szüksége az agyamnak mire felfogtam, hogy egy gyertya az amit a kezében tart, s egy pillanat múlva már le is tette a mellettem lévő fa ágára. A fénye éppen megvilágította az arcát, és láttam ahogy mosolyra húzódik a szája, amikor közelebb hajolt hozzám. Gyengéden megragadott és annak a fának döntött amelyik ágára az előbb a gyertyát tette.
Szinte éreztem ahogy a pillantása végigsiklik a testemen, majd újra az arcomra szegezi a tekintetét. A szívem vadul vert és forróság öntötte el minden porcikámat, a lábaim remegni kezdtek, szinte már attól féltem, hogy ott helyben összeesem. Roger egyre közelebb hajolt, s két kezével a fát támasztotta, aminek az imént nekidöntött. Nem szólt egy szót sem, csak mosolygott és a szemeivel fogva tartotta az enyémeket…
Az erdőben elég hideg volt, de én ebből most semmit sem éreztem, ugyanis a melegség szétáradt a testemben, és olyan vágy tört rám amilyet már nagyon rég éreztem...
Roger végigsimított az arcomon, a számon, majd a keze egyre lejjebb csúszott egészen a vállamig. Lassan odahajolt és csókolgatni kezdte a nyakamat, majd az ajkai minden másodperccel feljebb és feljebb csúsztak a tűzforró bőrömön…
Szinte már remegtem a vágytól és attól amit csinált, amikor hirtelen egy reccsenés hallatszott mögöttünk. Összerezzentem egy pillanatra és éreztem, hogy ő is megállt, pedig az arca már közvetlenül az enyém előtt volt, és az ajkaink már összeértek egy pillanatra.
-A fenébe!- csattant fel, majd elfújta a gyertyát és megragadta a karomat. –Gyere!- utasított olyan hangon, amit még sosem hallottam tőle. Én még mindig az előbb történtek hatása alatt álltam, és mozdulni sem tudtam volna magamtól, de ő elkezdett rángatni, így kénytelen voltam parancsolni a lábaimnak, ha nem akartam hasra esni.
Egyszerűen fogalmam sem volt arról, hogy mi történhetett, vagy mit szúrhattam el, bár annak kevés esélyét láttam, hogy miattam történt volna ez az egész. Miközben ezeken gondolkoztam, az újabb hangok térítettek magamhoz… reccsenéseket hallottam mögöttünk, vagy talán inkább mellettünk. Nem tudtam eldönteni, hogy merről jöhetnek, de úgy tűnt mintha nem ő követne minket, hanem inkább mi őt. Ettől a gondolattól még jobban kezdtem remegni és szólni sem tudtam, pedig már percek óta magyarázatot akartam követelni Rogertől, de a félelem egyszerűen megakadályozta ezt.
Szerencsémre néhány másodperc múlva megláttuk a fényeket és kiértünk arra az útra ahol Roger kocsija parkolt. A hangok, a gazdájával együtt eltűntek, s így a félelem helyét egy még erősebb érzés vette át: a düh.
-Hazaviszlek- mondta Roger olyan közömbösen, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz, és az előbb nem történt volna köztünk semmi. Nem válaszoltam és a kezemet is kirántottam az övéből. Szó nélkül mentünk el a kocsijáig és a házunkig nem is változott ez az állapot. De amikor leállította a motort rám nézett a gyönyörű zöld szemeivel és bűnbánó hangon így szólt: -Ne haragudj…Csodálatos volt veled a nap, csak amikor…-ökölbe szorította a kezét és a szemeiben mérhetetlen düh csillogott.
-Szia -mondtam színtelen hangon, félbeszakítva őt, majd becsaptam magam mögött a kocsiajtót és megindultam a ház felé. Nem fog ez szórakozni velem…mit képzel magáról? Elcsábít utána meg szinte átvonszol az erdőn és még csak meg sem magyarázza?! Nem fogok újra csalódni, elfelejtem még most az elején az egészet. Szerelmes úgysem vagyok, úgyhogy semmi baj. De azért bosszantó, hogy mennyire fel tudott izgatni amit ott művelt velem…
Azt vettem észre, hogy még mindig a verandán állok, és ott mérgelődöm magamban, de amikor be akartam menni a házba, akadályba ütköztem, mert az ajtó be volt zárva. Furcsa. Apa nem lenne itthon? Pedig nem említette, hogy elmegy itthonról éjszakára, sőt határozottan emlékszem, hogy megígérte a közös vacsorát. Bár az idő már éjfélhez közelített, úgyhogy valószínű lefeküdt aludni. Előkerestem hát a kulcsomat és miközben elfordítottam a zárban valami zajt hallottam közvetlenül mögöttem. Megmerevedtem mert ugyanaz a hang volt, mint az erdőben, az a furcsa reccsenés, mintha valaki az ágak közt futna. De amikor megfordultam nem volt ott senki, viszont a hang nem szűnt meg csak a másik irányba haladt: a házunk melletti kis erdő felé. A gyomrom diónyira zsugorodott össze az ijedtségtől és feltéptem a bejárati ajtót, majd miután beléptem azonnal be is zártam. Felkapcsoltam a villanyt és felrohantam a lépcsőn apu szobájába, ám az üres volt, így elindultam körbe a házba, de percek múlva megállapítottam, hogy apu nincs sehol. Lementem a konyhába és akkor vettem észre egy cetlit a hűtőn:
„El kellett mennem pár napra üzleti útra. Majd hívlak. Az ágyadon hagytam pénzt. Vigyázz magadra. Puszi: apa.”
Remek…most a legkevésbé sem volt szükségem egy üres házra és egy magányos éjszakára... Mérgelődés közben nekiálltam valami vacsorát csinálni, de amikor odaléptem a hűtőhöz újra meghallottam kintről a hangokat, ám most közvetlenül az ajtó elől…odaugrottam a villanykapcsolóhoz és azonnal leoltottam, de a hangok nem maradtak abba, sőt most már valami emberit is véltem felfedezni bennük. Talán mintha morgás lenne… de a gondolatomat egy számomra még rémisztőbb hang szakította félbe: valaki dörömbölt az ajtón…
